Az elmúlt évtizedekben készült felmérések kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy a társadalom legfontosabb alapelemének, a szolidaritás iskolájának, a bizalom forrásának a családot tartjuk. Az ideálkép és a valóság eltérésének lehet következménye a kialakuló morális pánik – amiről Tóth Olga szociológus beszélt a konferencián. Ennek jellemzője, hogy egy-egy jelenséget a média és az emberek túlreagálnak, és elkezdődik a bűnbakkeresés. Ez esetben a „szinglik” kezdik betölteni a társadalmi értékek veszélyeztetőinek szerepét, jóllehet ez nagyon heterogén csoport, és a többség esetében korántsem önként vállalt létforma.

Maga a „család” régebben egyértelmű kifejezése is egy sor nyelvi és fogalmi tisztázatlanságot takar. Az újfajta kapcsolatokra sokszor megfelelő kifejezés sincs. Ennek hiányában a döntéshozók aligha mérhetik fel döntéseik következményeit. A családnak a ránk, magyarokra jellemző mértékű fontosságot és szerepet többnyire azokban az országokban tulajdonítanak – állapította meg Tóth Olga, példaként Kínát és a posztkommunista országokat hozva fel –, amelyek nagyobb társadalmi kataklizmákat éltek túl. Hiányoznak a civil intézmények, széttöredeztek a szomszédsági és baráti kapcsolatok, a bizalom forrása csak a szűk családi kör.

Amikor felteszik a kérdést, hogy házassági vagy élettársi együttélés, „szingli” lét vagy családi élet, a többség egyértelműen a törvényesített párkapcsolat mellett teszi le a voksát – derült ki a Pongrác Tiborné vezette kutatásokból. Igaz, az évek folyamán némileg változott a vélemény. Egy 2001-es felmérés alapján már a megkérdezettek ötöde vélte úgy, hogy a házasság idejétmúlt intézmény, míg tíz évvel korábban hat százalék gondolkozott így. Ugyanakkor egyre elfogadottabbá vált az élettársi kapcsolat. Míg 1991-ben a megkérdezetteknek kevesebb mint fele tartotta elfogadhatónak az együttélést a kapcsolat „törvényesítése” előtt, addig 2004-ben már több mint hat tized gondolkozott így. Mindeközben mindkét felmérésben a résztvevők kilenc tizede a házasságot tartotta végleges együttélési formának. A gyereknevelés helye pedig mind a mai napig – a közvélekedés alapján – a család: a megkérdezettek kétharmada szerint szükséges a házasságkötés, ha az együtt élő párnak gyereke születik. A valós helyzet viszont az, hogy ötven évvel ezelőtt gyakorlatilag minden nő házasságot kötött életében legalább egyszer, míg – ha a mai helyzetet előre vetítjük – a lányok fele „hajadonként” éli majd le az életét. 

A fejlett világ legnehezebb feladata ebben az évszázadban a demográfiai gondokra választ találni – állapította meg Bagó Eszter, a KSH elnökhelyettese, utalva arra a sajátos ellentmondásra, hogy a jóléti államok erőfeszítéseit a népesedési folyamatok „nem igazolják vissza”. Mi több – ez már Gál Róbert Iván előadásából derült ki –, épp a jóléti állam nyújtotta szolgáltatások azok, ilyen például a társadalombiztosítási nyugdíj, amelyek átveszik a családon belüli szolidaritás szerepét. Így a gyerek már nem annyira „beruházás” a jövőbe, mint inkább kiadás a jelenben. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a nyugdíjkiadások növekedése csökkenti, míg a családtámogatások emelése növeli a termékenységet. Ennek „ára” viszont nem kevés. Ha a családtámogatásra fordított kiadásokat több mint a duplájára emelnék, az „csupán” a teljes termékenységi ráta (egy nő átlagos gyermekszámának) 1,3-ről, 1,6-re való növekedését eredményezné. Ez még mindig nagyon messze van a lakosság számának fenntartásához szükségestől.