A magyar nép a "hatvanas évek második felében megkötötte... jellemgyilkos alkuját... a diktatúrával: a viszonylagos jólétért cserébe hosszú időre eladta szabadságát és önbecsülését". A magyar nép többsége, "milliók '57. május elsején rábólintottak a véres leszámolásra, szeretetükről biztosították a diktátort, és kinyilvánították együttműködési készségüket". Hogyan lehet feltételezni egy népről, hogy egyik pillanatban világraszóló forradalmat csinál, a másik pillanatban már kiöli magából a szabadság, a demokrácia, a függetlenség iránti vágyakozását? Kár, hogy a cikk írója nem mondta meg, hogy a szovjet tankok árnyékában és Kádár János cikkemben idézett beszédének fényében mit kellett volna tennie az akkor élő és a később felnövő magyarságnak. Talán mindenkinek itt kellett volna hagynia az országot? Vagy talán az lett volna jobb, ha mindenki lecsukatta volna magát, ha elveszítette volna a lehetőséget, hogy művelődjön, tanuljon, s később az ország és népe érdekében hasznosítsa tudását? Ha szabotáltuk volna a munkát, ha nálunk kulturálisan és gazdaságilag sokkal fejletlenebb ország színvonalára süllyedünk? És amikor eljön a szabadság órája, akkor kezdünk a romokból valamit létrehozni.

Igaza van Vásárhelyi Máriának, hogy honfitársaink közül sokan a szovjet típusú rendszer szolgálatába álltak, nyolcszázezren léptek be Kádár pártjába. Sokan közülük aktív részesei voltak már az '56-ot megelőző szörnyű diktatúrának is. Ezek között voltak olyanok, akik - számomra érthetetlenül - valóban hittek a véres leszámoláson alapuló "emberi szocializmus" megteremtésében, és olyanok is, akiket ilyen-olyan eszközökkel rábeszéltek a párttagságra. Jelentős csoportot képviseltek azok, akik, bár mindennel tisztában voltak, de saját biztonságuk, előrehaladásuk, a magasabb pozíció elérése érdekében mégis az állampárt tagjaivá váltak. Senki fölött nem kívánok ítélkezni, és nem tudok, nem is akarok az ő prókátoruk lenni. Tagadhatatlan viszont, hogy az ő párttagságuk is segítette a Kádár-rendszer fennmaradását, a pártállam működtetését, hiszen tagság nélkül még egy diktatórikus párt sem létezhet. Az ország túlnyomó része azonban ellenállt a csábító lehetőségnek: nem politikai munkájával, hanem kemény szakmai erőbedobással próbált előrejutni. Ez a többség tiltakozik az ellen, hogy kollaborációs váddal illessék, hogy összemossák az együttműködő kisebbséggel csupán azért, hogy csökkentsék annak felelősségét.

Ma nem nekünk, hanem elsősorban azoknak kell szégyenkezniük, akik visszaélve lehetőségeikkel meglopják saját országukat, gátolják előrelépésünket, akik irigységből vagy nemtörődömségből nem ismerik el a teljesítményt, nem az ország fejlődését, hanem kizárólag saját boldogulásukat helyezik előtérbe, akik demokráciáról fecsegnek, de képtelenek elfogadni a kritikát, akik visszaélnek egyenruhájuk nyújtotta hatalmukkal, akik gyűlöletet szítanak, akik - meggyőzés helyett - szóból vagy fából faragott "dorongokkal" próbálják igazukat bizonyítani, akik a más hangon megszólalókat mindenféle hazugságokkal próbálják lejáratni, megfélemlíteni. És folytathatnám.

Kémikus, akadémikus