Ötvenöt
Egy gondolattal lépjünk túl azon, hogy nahát, még mindig milyen jó zongorista Kocsis, illetve talán ezen sem kell túllépni, mert a Művészetek Palotájában nagyon nagy zongorázás folyt, és nagyon nagy zenélés zajlott, bizonyos fokig a zongorától függetlenül is, tehát mindegy, hogy kamaramuzsika vagy dalkíséret volt-e a feladat.
Hanem a műsor, ez a furcsa, sok rövid darab! A közönségnek túl kellett tennie magát azon, hogy a kottaállványt állítgató gyászhuszárokat szinte többet látja, mint a muzsikusokat, és ha ez sikerült, akkor végig lehetett gondolnia, hogy miért is pont ezek a művek szólaltak meg. Csak egy kakukktojást találtam, egy olyan műsorszámot, amely mintha azért lett volna ott, mert éppen rendelkezésre állt az apparátus, énekes, zongorista és klarinét. Meg is bosszulta magát Schubert dala, A pásztor a sziklán, mert meghaladta az énekesnő, Horváth Mária képességeit.
Volt egy másik veszteség, egy Debussy-darab a zongorán, az Images sorozatból, az És a hold leszáll..., mert az a maga halkságával, végletes kifinomultságával a második rész első számaként elszenvedte mindazt, amit el lehet szenvedni a figyelmetlen közönségtől. Halálosan unalmas a köhögő nézőket emlegetni, de ez most tényleg rendkívüli hallgatóság volt, én legalábbis először éltem át, hogy a hangversenyen nemcsak megszólalt valakinek a mobilja, de föl is vette azt, és beszélgetett kicsit, míg a frakkos ember strapálta magát a pódiumon.
A veszteségek után jöjjenek a győzelmek. Először is igazságot Horváth Máriának, mert úgy énekelte, olyan koncentráltan és összeszedetten a Bilitis-dalokat, ahogy itthon kevesen tudnák, ha egyáltalán, és a Kodály és Bartók népdalfeldolgozásokban is eltalálta azt a furcsa kettősséget, a helyszín, a hangszer és a dallam össze nem illését, hogy ezek a művek igazán népdalok, és mégis zongorán kísérik őket, szalonközönségnek (most már ne legyen szó arról, hogy van-e szalon, és ha van, milyen). Erőteljesebb hangon talán erőteljesebb az élmény, így viszont jobban átélte az ember Bartók és Kodály képtelenségét, hogy az egész anynyira látszott jó ötletnek, mint faragott népi bútorokkal rendezni be egy pesti bérlakást, és mégis, mint tudjuk...
Igazságot továbbá Kelemen Barnabásnak és Szatmári Zsoltnak, még ha nincsenek is rászorulva, hiszen tudjuk, hogy jók, és tényleg azok; tartották a lépést Kocsissal, Kelemen Barnabás teljes odaadással, elszálltan és mégis fegyelmezetten és tisztán hegedült, a klarinétos Szatmári Zsolt pedig elfújta a Pavane egy infánsnő halálára Kocsis-féle átiratát, és aki esetleg nem ismerte a művet, annak valószínűleg nem hiányzott a finoman bágyadt zenekari hangzás. Elég különös, hiszen azt bizonyítja, hogy Ravel fantasztikus hangszerelői tudása esetenként a művet magát is álcázhatja. Aztán hárman együtt a Kontrasztokkal zárták az estét, az embernek óhatatlanul eszébe jut a régi fénykép, Bartók barnára sülten a háttérben, és előtte két világfi, a két megrendelő, Szigeti József világos, nyári zakóban, Benny Goodman pedig nadrágtartóban, keresztbe tett lábbal. Most meg minden a zongora körül történt, onnét jött az impulzus, még mintha a lassú tételt is Kocsis indította volna, pedig ő csak ült, a másik kettőnek kellett játszania.
Korai lenne a stafétabot átadásán vagy bármi hasonlón morfondírozni. De hogy akad, aki ott van, aki együtt fut, figyel, tanul és majd tovább ad, az mégis megnyugtató.
