Több mint tizenöt éve szeretnének állandó társulattal rendelkező színházat a szombathelyiek. A lehetőség temérdek színházcsináló fantáziáját megmozgatta, de a terv ötlet maradt. A helyi közgyűlés ugyanis többször napirendre tűzte az alapítás kérdését, majd mindig elnapolta.

Hét-nyolc éve rendez és játszik a nyári Savaria Fesztiválon Jordán Tamás, aki tavaly egy könnyelmű pillanatában megígérte a szocialista polgármesterjelöltnek, Ipkovics Györgynek, ha nyer a választásokon, és az önkormányzat megteremti a színházalapítás feltételeit, akkor maga mögött hagyja Budapestet. Ezt Jordán becsületszónak tekinti. Ami azzal jár, hogy az év végén nem pályázza meg újra a Nemzeti Színház főigazgatói posztját.

Amin persze mindenki megdöbbent, és azt kezdte kutatni: mi lehet mögötte. Elhagyja a süllyedő hajót? Szóltak neki, hogy esélytelenül pályázna újra? Esetleg fülébe súgták, hogy mi lesz a Nemzetivel, ha összevonják a Magyar Színházzal? - Szó sincs erről - esküszik Jordán. - Pech, hogy ősz óta ügyek forognak a Nemzeti körül, ráadásul eléggé hervasztó ügyek. De én olyan típusú ember vagyok, aki annál megszállottabban folytatja a munkát, minél nagyobb a baj. Tagadhatatlan, hogy elátkozott hely ez a színház. Olyan, mint az elvált szülők gyereke: ha az új apuka szereti, akkor nagyon jó, ha nem, az megpecsételi a sorsát. Az utóbbi történt a Nemzetivel. Az MSZP-SZDSZ-kormány persze fenntartotta, de averziója van vele szemben - ahogy a kultúrával foglalkozó értelmiségiek többségének is.

Nem lehet véletlen az sem, és ezt búcsúzófélben könynyebb kimondani: rengeteg olyan előadást marasztalt el a kritika, amelyet a közönség szeretett. Ha ezeket egy másik színházban, "az édes gyereknél" mutatják be, ováció fogadja. Hogy mire is gondol: például a Buborékokra, a Holdbeli csónakosra, a Tartuffe-re.

Egyelőre elképzelése sincs, mi lesz a Nemzetivel. Hallja, Hiller István miniszter megnevezné a nemzeti intézmények körét, és ezen a listán ez a teátrum is védettséget kapna. A többi színházat pedig átadná a fővárosnak - igaz, ezt már több mint tíz éve próbálja a minisztérium. A korábbi Nemzeti, a mai Magyar Színház sorsa viszont a levegőben lóg, óriási költségvetéssel és megannyi "nemzeti örökös tag" színészszel. - Velük nem lehet elbánni - mondja Jordán. - Már az is gyógyíthatatlan sebet ütött, amikor elvették tőlük a Nemzeti nevet.

Jordán kitartóan állítja: döntése mögött csakis a szombathelyi kihívás áll, hiszen a semmiből hozhatna létre önálló színházat. Mindig is az ilyen lehetőségek izgatták. Az igazság kedvéért azért hozzáteszi: elege van a fővárosból. Kisebb léptékre vágyik, korzózni, kiülni egy teraszra, beszélgetni az utcán, mint annak idején Kaposváron. És bár nem tudja még, kikkel dolgozik a szombathelyi csapatban, de jó előre elhatározta, csak azokat szerződteti, akik hajlandóak oda költözni. A rendezők közül egyetlen név biztos: Dömötör Tamásé, aki a színművészeti egyetem filmes tanszékén negyedéves hallgatója, és rendszeresen rendez Szombathelyen. Mert már van ott színházterem egy művelődési központban, ahová elhívják a legkurrensebb fővárosi darabokat is.

Az állandó társulat kezdetben a helyőrségtől örökölt épületben, a HEMO-ban játszana, bár ezt még át kellene alakítani, hiszen hiányzik például a zsinórpadlás és az oldalszínpad. Jordán három különböző méretű teremben gondolkodik és egy étteremben. Ugyanakkor bízik abban, nem ez lesz a társulat végső szállása. Az alapítással párhuzamosan beindulhatna egy új színházépület felhúzása is.

Jordán Tamás