Vékony fiú volt, sokan kiröhögték, hogy mit keres ez itt, kezét lehúzta a súly, meggörnyedt, nem bírta. Szelíd mosollyal félreállt, félhangosan énekelgetett. Káromkodtunk, szidtuk. Néha közénk ült. Mesélt. Mesélt csillagokról, együttállásokról, kisugárzásokról. Tátott szájjal hallgattuk, kissé sajnálkozva, elnézőn, legyintettünk, bolond ez, mi más, egyszerű bolond, majd miután elpöcköltük a dekket, tovább pakoltunk, helyette is. Amíg élek, nem feledem az arcát. Ott állt, nézett minket, a szeme megpihent rajtunk, szinte óvón, és közben szórakozottan énekelgetett. Ott, abban a közegben, ahol pedig hirtelen járt a kéz, a kés, soha, senki nem bántotta. Hogy máshol, mások bántották-e, azt persze nem tudom.

Azt sem tudom, mit érezhetett a Fidesz szóvivője és mindazok, akik gondosan fölépítették a Magyar Nemzetben a Fidesz kampányát a kancelláriaminiszter testvéréről, amikor elolvasták Szilvásy György nyilatkozatát. A kancelláriaminiszter arról beszélt, hogy az öccse beteg ember. "Ez egy családi tragédia, szüleim, testvérem és jómagam több mint tíz éve vagyunk annak tanúi, hogy a nagyon tehetséges testvérem hogyan épül le egzisztenciálisan, és hogyan él egy képzelt világban." (...) "Nem tudom, nem akarom és soha nem is fogom megtagadni a testvéremet. Ha e-levelet kapok tőle, elolvasom, de mindenki másnak már évekkel ezelőtt is azt javasoltam, hogy egyszerűen csak törölje." Tömör mondatok. Annak az embernek a mondatai, akire a beteg testvérén keresztül ellenfelei rátekeredtek, és szorították, szorítják belőle a szuszt. Ruhadarabjait lehámozták róla, először az ingét lazították, majd oldották az övet, pattantak a gombok, hogy a végén magatehetetlenül tűrje a ráfreccsentett gyalázatot. Mit érezhetett vajon a mindig magabiztosan mosolygó fiatal szóvivő, amikor azokat a mondatokat olvasta? És mit érezhettek a láthatatlan kezek gazdái, akik a kancelláriaminiszter elleni Fidesz-kampányt fölépítették? Mit érezhettek a többiek, elégedetten dörzsölték tenyerüket - elkaptuk?

Vagy érezték-e azt, hogy van valami, ami nincs leírva, mert miért is kéne leírni, de így, íratlanul is erősebb az írott szabályoknál, mert az emberből magából építkezik, és amit annyira jól éreztek azok a börtönviseltek, ott, a téglapakolásnál? Érezték-e, hogy ebben a hazugsággal átitatott, töpszli világunkban, ebben az egyedül sajátunkban, amely a miénk, csak a miénk, ebben a kétségekkel, kiútkeresésekkel, le- és elszámolással teli világunkban, amit mi a ma Magyarországának hívunk, érezték-e, hogy amikor morálról, nemzeti büszkeségről, megőrzendő tradíciókról, családról és Európáról szónokolnak - miként zárnak minket egyre szűkebb karámba?

És nem tudom, hogy érezték-e azt a sajátos, összetéveszthetetlen érzést, ami egyetlen pontról indul, a gyomorból, és csak kúszik fölfelé, kúszik egyre erőteljesebben, áthatja az ereket, ott lüktet a véráramokban, és csak kúszik, kúszik fölfelé, kíméletlenül, egyre erőteljesebben, amíg ki nem szakad az emberből, nem tudom, érezték-e - az iszonyt.

Azt sem tudom, hogy most legalább szégyelli-e magát valaki.