Nézem a virágosoknál a pedagógusnapi csokrokat, a bazárokban a kisiparosok által gyártott tollakat - "a világ legjobb tanárának" -, és arra gondolok, hogy fél évszázados hagyomány ide vagy oda, ezt azért már ideje lenne abbahagyni.

Egyrészt, mert egy társadalomban, ahol a tanári hivatás, a pedagógusi életpálya, sőt az egész iskolaügy hangos és a megoldáshoz még csak nem is közelítő viták kereszttüzében áll, s ahol a tanár az év háromszázhatvannégy napjában rosszkedvű és frusztrált az általa nem, vagy alig enyhíthető bajok terhe miatt, ott felettébb bornírt dolog a háromszázhatvanötödik napot ünneppé avatni. Másrészt, mert ez a nap már akkor sem a lényegről szólt, amikor beikszelték a naptárban. Hiszen azon valójában nincs mit ünnepelni, hogy valaki tanár. Hogy tényleg ünneplésre méltó pedagógus-e, az nem ezen a június eleji napon, hanem jóval később dől el: öt, tíz, húsz év múlva, amikor a tételes tudás zöme már tovaillant, és az iskolai élményekből is csak a legfontosabbakat őrzi az ember. Azt, hogy érdeklődőbb, tájékozottabb, önállóbb, hogy azt ne mondjuk, boldogabb felnőtté vált-e egy-egy tanár munkájának köszönhetően.

Az iskolaügy jelen helyzete viszont éppen a távlatosság biztonságát húzza ki a pedagógusok alól. Az óraszámemelés és a reálbércsökkenés, ami miatt e jeles napon tüntetni indultak a tanárok, csak az utolsó csepp a pohárban: alatta ott lögybölődik fél évszázad minden megoldatlan gondja. Fenyeget a munkanélküliség? Igen, de az évtizedes feszültség oldódására remény sincs, hisz amióta az önkormányzatok kezébe adták az iskolákat, az aktuális politikai érdekek és a helyi játszmák rendre útját állják egy végiggondolt reformnak. Még arra sincs esély, hogy az átláthatatlanul kaotikus iskolarendszer helyét egy átjárható, szabályozható szisztéma foglalja el. Romlik a pálya tekintélye? Hát hogyne romlana, amikor nemcsak hogy nem kényszerít, de nem is ösztönöz semmi a továbbképzésre. Egy életet végig lehet dolgozni az egyetemről hozott, felettébb hézagos tudással, s a jobb fizetéshez sem kreatívnak vagy eredményesnek, hanem pusztán elég idősnek kell lenni. Nincs belátható jövő, nem világosak a folyamatok? Nem is lesznek addig, amíg az országos politika le nem szokik arról, hogy világnézeti vitákat akarjon eldönteni az oktatás újra- és újraszabásával. És nem lesznek, míg a ma reformnak csúfolt sokirányú próbálkozások helyét át nem veszi egy valódi, a rendszer egészére tekintő, koherens terv, s amíg ennek megvalósítására létre nem jön a politikai konszenzus.

Amivel persze nem azt állítom, hogy a tanároknak nincs más útjuk, mint lelépni a katedráról, hónuk alá csapni a naplót, és abbahagyni az egészet. Dehogyis. Csak épp azt javaslom, hogy pedagógusnap ide vagy oda, a figyelmünket inkább az érettségi találkozókra fordítsuk. A napi ígéretekről, az apró tűzoltásokról muszáj végre áttérni azokra a változtatásokra, amelyek nemcsak értelmessé, s élvezetessé tehetik a tanárok munkáját, de diákok egész nemzedékeit juttathatják új, évtizedek távolából is igazolható esélyhez.

Ha ezen túl leszünk, már lesz miért kijelölni egy ünnepnapot.