Meglettünk-e, megvagyunk-e a magunk számára? Vagyunk - ez nem kérdés. Hogy vagyunk? Jól vagyunk, rosszul vagyunk, voltunk már jobban is, egyedül vagyunk stb. Mindezek szintén nem kérdések most. De "mi" vagyunk-e mi? "Mi"-nek tudjuk-e magunkat egyenként és együttesen? Magunknál lévőnek tudjuk-e magunkat? Úgy is kérdezhetném: magunknál vagyunk-e? Nem azt kérdezem, felújítva a régi kérdést és dilemmát: mi a magyar most? Azt kérdezem csupán: van-e a létező magyar társadalomnak "mi"-je, azaz van-e kikezdhetetlen, oszthatatlan mi-tudata, mi-érzése, mi-világa?

Már hogyne lenne! - hallom az ingerült méltatlankodást innen is, onnan is. - Miféle magyarellenes áskálódás, miféle álkérdés ez megint? Nos, nem azt kérdeztem, kinek milyen "mi"-tudata van (van-e neki egyáltalán), s hogy egy-egy lírai pillanatban feltört-e már hő kebléből az a szóöszszetétel, hogy "mi, magyarok" (még szép, hogy feltört!). Még csak azt sem kérdeztem: ki, milyen tartalmat ad saját mi-tudatának. Azt kérdeztem és váltig azt kérdezem, de most már személy szerint mindenkitől, aki magyarnak tudja magát, akár van neki "mi"-tudata, akár nincsen: el tud-e képzelni olyan többes szám első személyt, olyan minden magyart magában foglaló közös alanyt, avagy tud-e olyan jelentést adni saját "mi"-tudatának, ha van neki, amelyben nem esik két- vagy többfelé "mi"-voltunk, amely nem kettévágja - ha szabad azt mondanom - "mi"-ségünket, hanem megalkotja, fenntartja, netán feltámasztja azt halottaiból, ha volt nekünk olyan valaha is?

Thomas Mann egy helyütt az írói és általában a művészi tehetséget a sorsátélés képességének nevezi. E képesség abban állna, hogy mindazt, ami megesik velünk az életben, minden jót és rosszat, minden véletlenszerűt, akartat és akaratlant, szóval, hogy mindezt sorsként vesszük magunkra. Vagyis megszüntetjük külsőlegességét, véletlenszerűségét, idegenségét magunkkal szemben: nem idegen erők tárgyaként, eszközeként, szerencsétlen, vonszolódó áldozataként, balekjaként, hanem életünk tevőleges alanyaként ismerjük fel magunkat életünk sodrában, akár birkózunk a sorssal, akár megadjuk magunkat neki, akár pedig mi magunk idézünk sorsot magunkra ezzel vagy azzal a tettünkkel.

Miért mondom mindezt? Azért, mert azt hiszem, a nemzetek tehetségének titka is ebben keresendő: a sorsátélés képességében. A legszerencsétlenebb történelmű és lélekszámát tekintve legparányibb nemzet is kihúzott derékkal és felvetett fejjel jár-kel a világban, alapvetően jól érzi magát bőrében, ha rendelkezik a sorsátélés képességével: saját tetteként ismeri fel és éli át mindazt, amin átment (és ami átment rajta!), aminek részese volt, bármit jelentsen is a részvétel: jót vagy rosszat, aktivitást vagy passzivitást, cselekvést vagy szenvedést, cinkosságot vagy ellenállást, csodálatra méltó hősiességet vagy alkalmazkodást, illetve ezt is, azt is, amazt is. Ez mind "mi" voltunk egykoron. És "mi" vagyunk most is. Persze, csak akkor, ha van hozzá "mi"-nk.

A magyar társadalomnak azonban legalább 1867-től - a félbemaradt nemzetté válás korszakától - kezdődően talán legjellemzőbb vonása lett, hogy saját történelmét képtelen saját tetteként magára venni, hogy idegenül tekint rá, idegen történetként fogja fel és éli meg mindazt, ami vele magával történt, s amelyben akkor is a legaktívabban részt vett, ami akkor is az ő legsajátabb létezési módja volt, akkor is tapasztalatába, közös emlékezetébe ivódott, ha akarata ellenére történt, ha tehetetlen volt vele szemben, ha történelmét túlnyomórészt valóban külső erők és érdekek mozgása határozta meg, ha a magyar társadalom legfeljebb alkalmazkodott ilyen-olyan külső körülményekhez, csak elszenvedte, ami történt vele: átvészelt, kibekkelt, túlélt.

Vegyük a magyar demokráciát mint legfrissebb alkotásunkat. Kétségtelen: a magyar szabadság és a magyar demokrácia megszületéséhez kellett a világtörténelem kegyelmi pillanata (mert 1989-ben, tetszik, nem tetszik, úgyszólván ölünkbe hullott a szabadság, nem pedig kivívtuk azt), kellett az úgynevezett "uralkodó nemzetek" (magyarán: a két szuperhatalom) közös politikai akarata, kellettek a globalizációs világfolyamat új parancsadó helyei és szereplői, ámde legalább annyira kellettünk "mi" is. És mi ott is voltunk, ahol lennünk kellett: itt.

A demokrácia olyan lett (továbbá olyan, és olyan lesz), amilyen mi magunk vagyunk. Arcának rokonszenves és ellenszenves, barátságos és ijesztő vonásai (és/vagy arctalansága is) a magyar társadalom arcára (és/vagy arctalanságára) vallanak. Az lett, amit a magyar társadalom maga hozott létre, vagy amit engedett létrejönni. Kismértékben az lett, amit én/te/ő akartam/akartál/akart, nagymértékben talán nem az lett. De az nem mondható, hogy ezt nem "mi" csináltuk, hanem "velünk" csinálták "ők" (vagy "ti"). Illetve ezt csak azok mondhatják, akik kivonulnak a reálisan létező "mi"-ből, a magyar társalomból, méghozzá tisztán, a legcsekélyebb önkritika nélkül, mintha mindazt, ami történt, ők csak elszenvedték és nem tették volna, hogy kivonulván e "mocskos világból" diadalmasan visszamutathassanak a tettesekre, akik ide juttattak "minket": "ők". Ők, vagyis "ti" tettétek ezt "mivelünk". "Rosszabbak vagytok még a tegnapi rosszaknál is. Mert mivelünk mindent meg lehet tenni. Azt hiszitek!" Nos, ebben az érvelésben van némi igazság, de ez az igazság a kezüket mosó képzelt "tiszták" ellen tanúskodik. Mivelünk, ha nem is mindent, csakugyan sok mindent meg lehet tenni. De éppen azért, mert hiányzik a "mi"-tudatunk, mert újra meg újra megjelennek ebben az űrben azok, akik "mi"-re és "ők"-re hasítják "mi"-voltunkat, akik csak úgy tudják "mi"-ként megnevezni és meghatározni magukat, ha kilopakodnak saját életükből, saját történelmükből, nem képesek saját cselekedetükként magukra venni azt, ami történt, nem akarnak felelősséget vállalni érte, idegen erők ármányos tervének tulajdonítják mindazt, ami velünk (velük magukkal is), a mi tevőleges részvételükkel (az ő tevőleges részvételükkel is) évszázadok óta, de különösképpen most történik ezen a helyen.

Magyarország azonban nem a globális gonoszok világ-összeesküvésének kiszemelt áldozata, hanem szabad ország, amelyben mindazért, ami történik benne és vele, a magyar társadalom egésze felelős - egyetemlegesen is és személy szerint minden egyes tagja. Azon túl aztán már különféleképp oszlanak meg a felelősségek a politikai osztály, a különféle társadalmi rétegek és csoportok döntéshozói, a véleményformáló értelmiség hangadói között. Mindazért, aminek a magyar állam olykor csak kényszerű vagy névleges, a magától elidegenült társadalom pedig tevőleges alanya volt, az utóbbi ezer évben sem vitte el helyette senki más "a balhét". Mostantól azonban még az eddigieknél is kevésbé kenhető másokra, néven nevezett vagy homályban hagyott titokzatos instanciákra, kényszerítő külső körülményekre a felelősség mindazért, ami velünk, nálunk, általunk történik.

Minden ponton, ahol - akár a múlt, akár a jelen vonatkozásában - valamilyen akut probléma, baj, veszély a másik elleni vád és a felelősséghárító önfelmentés közös nyelvén artikulálódik, ahol tehát a magyar társadalom egyik része úgy akar kikeveredni saját történelméből, hogy azt idegen tettként és idegenek tetteként a magyar társadalom másik részének tulajdonítja, kizárólagosan magának tartva fenn a "szenvedő áldozat", a "letaglózott" és "kifosztott nemzet" fennkölt szerepét, ott hazug konstrukcióval állunk szemben, amely legfőbb akadálya a modern nemzetté, az integrált és alapjait tekintve egységes társadalommá válásnak, és legfőbb oka az állandó visszaesésnek, az évszázados egy helyben járásnak, a megosztó félelmek újraképződésének, amely a mai magyar demokráciának is rákfenéje lett immár.

Kell-e mondani, hogy ezen a régi alapon sem arányos nemzeti méltóságtudat, sem a szabadság derűs rendje, sem nemzeti érdekeit szuverén módon érvényesítő állam, sem sikeres társadalmi modernizáció nem lehetséges, különösképp nem lehetséges abban a sokak által "posztindusztriálisként", "posztnemzetiként", "kockázatiként" jellemzett, globalizálódott világban, amelynek még kihívásait is alig sikerült lefordítanunk saját helyünk - a magyar hely - nyelvére, nemhogy megadni rá a közös (a demokratikus politikai közösség egésze vagy legalábbis túlnyomó többsége által elfogadható) válaszokat.

Nem tudni: a kezdet vége vagy a vég kezdete az, amihez elérkeztünk. Csak egyet tudhatunk biztosan, s ebben kezdünk társadalmilag eggyé válni, kezdünk, hogy úgy mondjam, igazi "mi"-vé formálódni: ez így nem megy tovább. Saját történetünk sorsként való átélésének képessége nélkül, vagyis egységes és erős "mi"-tudat nélkül nem tehetünk szert arra a tehetségre, amellyel - mint riadtan tapasztaljuk, ahelyett, hogy okulnánk belőle - közvetlen szomszédaink és legközelebbi versenytársaink is rendelkeznek. E tehetség nélkül egyszerűen nem tudunk fennmaradni. Lehet, hogy másra "mi" nem is vagyunk már képesek? Hagyjuk abba a "magyarságot"? Vessünk véget - és éppen most és éppen "mi" - ennek az ezeréves mulatságnak? Szép volt, jó volt, "nekünk" elég volt? Nos, ebben kétségkívül lenne valami szép, valami nagyon magyar. "Mi" legalábbis így érezzük. És valóban abba kéne hagyni. De mért a létezést? Mért nem a léthazugságot, ami kétszáz éven át máig tartóan megakadályozza "mi"-vé válásunkat?

Ezt kérdezi tőlünk a sors. Mért menekültök előlem? Mért akartok megúszni? Mért nem ismeritek fel mindabban, ami történt veletek, a közös sorsot? A másikban önmagatokat és önmagatokban a másikat? Mért rettegtek önmagatoktól? Mért gyűlölitek annyira önmagatokat a másikban? Hogyan lettetek ennyire idegenek önmagatok számára? Ezek a "mi" létkérdései és a mi létkérdéseink. A "lenni vagy nem lenni" kérdései, ahogyan azokat éppen "mi"-létünk értelmére vonatkozólag egykor Kosztolányi tette fel. Ahogyan a nyelv teszi fel, a mi drága, édes anyanyelvünk teszi fel nekünk, mert ő az egyetlen, aki még mindig ellenáll, még mindig kitart "mi"-voltunk mellett.