Zsolt Péter a politikai kommunikáció tudományának embere. Arra szólít fel, hogy ha az ő cikkét akarom továbbgondolni, ne az "elvárható filoszemitizmusról" illetve a morális felelősségvállalásról beszéljek, hanem azzal a ténnyel nézzek szembe, hogy a politikusok tágas manipulációs határai miatt a média felelőssége óriási a katasztrofális játszmák kialakulásában. Bármilyen rövid is azonban hozzászólása, kiderül számomra, hogy amit moralizálásnak vél Bibó István megközelítésére támaszkodó írásomban, azt félreértelmezi.

Nem a "zsidósággal szembeni felelősségvállalás", illetve valamiféle "filoszemitizmus" követelménye Bibó István megközelítésének lényege. Bibótól nem azt érdemes megtanulni, hogy hogy mi a helyes tartalma egy adott kérdésben elfoglalt álláspontnak. A tartalom változó. Bibó módszere a lényeg. Az az önfegyelem, amivel mindenekelőtt saját egyéni nézőpontját tisztázza, és tartózkodik attól, hogy legfőképpen más nézőpontúaknak szóló követelmények előírásával foglalkozzon. Mindvégig elsősorban önmagáról beszél, úgy, hogy abból mindenki más is értsen. Bibó abban az 1948-as elemzésben kétségtelenül minden, ellenkező irányba mutató tényt vagy tapasztalatot mérlegre tett, ám azokat 1944 katasztrófájának árnyékában könnyűnek találva egyértelműen "a" zsidók mellé állt. Mégsem "filoszemita" szöveg ez, hanem olyan szöveg, amelynek az elemző személye miatt nem a zsidók hibáinak kritikája a fő iránya. Bibó elemzésének igazi, kemény mondanivalóját saját jogán, sajátjaihoz intézi.

Bibó magyar nem zsidó, ezen felül a legkiválóbb keresztény gondolkodók közül való. Ő az, aki 1948-ban az antiszemitizmus elpusztíthatatlanságát tapasztalva, elsősorban a hozzá hasonló magyar nem zsidókhoz fordulva mondta ki, hogy 1944 után nem folytathatják, amit korábban  sokan - részben maga Bibó is, ettől különösen hiteles - elfogadhatónak gondoltak a zsidókérdésről beszélve, gondolkodva, a zsidókkal kapcsolatot tartva. Bibó nem burkolta rózsaszín ködbe a zsidókat sem. Határozott kritikai véleménye volt a zsidóknak maguknak az antiszemitizmus kialakulásában és fenntartásában játszott szerepéről.

A bibói beszédmód és gondolkodás azonban a zsidók igazán érdemi kritizálását nem a magafélék feladatának tekinti, hanem a zsidók legjobbjaira bízza. Ő pedig felvállalja azt, amire a leginkább hivatott: az "övéi", és elsősorban önmaga szembesítését saját szennyesükkel.

Nos, ezért nem tudok mit kezdeni Zsolt Péter azon kritikájával, hogy hiába állapodnánk meg a zsidósággal szembeni erkölcsi feleklősségünkben, mert akkor is "volna ki azt mondaná: 'te kevesebb felelősséget vállalsz magadra, tehát kiszorítható vagy'." Értem és ismerem szkepszisének okait, hiszen a közéleti kommunikációnak valóban tipikus mintája, hogy egy-egy gesztusra, engedményre a hallgatólagos megállapodás felrúgása  a válasz. Zsolt Péter ezért egy játszmát ajánl a "katasztrofális játszmák" helyett: a "nem szállunk be a politikusok kiszorítósdijába" című játszmát.

Bibó nyomán azonban én is játszmát ajánlok: a "mindenki önmagán kezdje a kritikát" játszmáját. Bibó megközelítése mélyen keresztény gondolat, egyenesen Jézushoz vezethető vissza. A gyűlöletre szeretettel, az erőszakra békés ellenállással válaszoló magatartás kétezer éve a legnehezebben követhető - és a legkvésbé meggyökeresedett - minta mindazok közül, amelyeket a kereszténység közvetít hívei számára. Bibó magatartása, amellyel az önkritikát, az önmagával való szembesülét helyezi a kívülre irányuló kritika elé, ennek a magatartásnak a magas szintű kommunikációs technikává fejlesztése.

Cikkemben, amelyben Zsolt Péterhez kapcsolódtam, és amelyet a kiváló médiaszociológus tévesnek érzékelt, nem fejtettem ki, de úgy gondolom: mindez nem szűkíthető le a zsidókérdés, antiszemitizmus kérdésére. "Csak" ezen a kérdésen mutatható be 2007-ben a mi kultúránkban legkézenfekvőbben, hogy miről van szó.

Bibóról azonban azonnal eszünkbe juthat a kereszténynek nem nevezhető Gandhi, aki "mégis" Bibóval megegyező személyes példát mutatott fel az erőszakot, eszkalációt, ellenségeskedést leszerelő kommunikáció hatalmára. Páratlanul gazdag példatárát hagyta ránk annak, hogy ellenséges, értetlen, gyűlölködő idegen kultúrák közötti feszültségeket is áthidlhat az, aki képes így beszélni és gondolkodni. A britek és hinduk, vagy a hinduk és muzulmánok közötti ellentétek semmivel sem voltak kisebb súlyúak, mint a mi európai kultúránkban a zsidók és nem zsidók közötti ellentétek. Ugyanolyan eséllyel áthidalhatók ezek a szakadékok is.

Szerintem ez nem a morálfilozófiai és kommunikációs megközelítés különbsége, hanem a különböző beszédmódok és játszmák közötti választás kérdése.

Tamás Tibor