„Afrika legjobb egyetemei, amelyek egykor nemzetépítők, államférfiak, orvosok, mérnökök, írók és értelmiségiek forradalmi nemzedékét nevelték fel, összeomlóban vannak. Nem csak a rossz gazdálkodás és a hanyagság a felelős, hanem az a nemzetközi fejlesztési politika is, amely az alapfokú oktatásra koncentrált, holott világos volt, hogy a népességrobbanás az egyetemeken is jelentkezni fog” – olvassuk Ruth Fremson cikkét a The New York Timesban.

Dakar híres egyetemén, a Cheikh Anta Diopon a kétszemélyes kollégiumi szobákban hatan laknak, a pár száz fős szabadtéri előadókban több ezer diák hallgatná az előadásokat – de nem hallja, hacsak hajnali hatkor helyet nem foglal az első sorok valamelyikében. Hátrább ugyanis a rossz hangosítás már nem viszi el a hangot. Valamikor itt tanult az ország későbbi köztársasági elnöke, de a mai diákok nem reménykedhetnek ilyen fényes karrierben. Hetven százalékuk az első év után kiesik, és a maradéknak is csak egyharmada talál munkát. „Az egyetem nem a társadalmi mobilitás eszköze, a jövő reményének alapja, hanem egy fiatal nemzedék lerakata, amelynek tagjaira tanulatlan szüleik szegénysége vár.”

Az egyetemek egész Afrikában az elégedetlenség melegágyai, és a fiatalok lázadása a politika és a bűnözés határvonalán talál magának terepet. Elefántcsontparton a diákvezetők a törzsi gyűlölet szításával jelentős szerepet játszottak a véres polgárháború kirobbantásában. Nigériában bűnbandák rohamozták meg az elitiskolákat. Ezek a bandák a választási kampányhoz is eladták magukat, s nekik is részük volt benne, hogy eldurvult a választási küzdelem. Szenegálban több ízben is vad sztrájk dúlt az egyetemen. A diákok jobb körülményeket és nagyobb ösztöndíjat követeltek, és ezenközben gyújtogattak.

Negyven éve az egyetemek voltak a földrész büszkeségei. A hetvenes évekre az első, többé-kevésbé idealista politikus-nemzedék megbukott, terjedt a gazdasági válság, tekintélyelvű rezsimek jöttek létre, és a szabad légkörben működő egyetemek nem tartoztak a kedvenc intézmények közé.

Amikor aztán a Világbank és a Valutaalap pénzzel és egyúttal fájdalmas reformtervekkel sietett Afrika segítségére, a felsőoktatás fejlesztése szóba sem került. A szegénység leküzdéséhez az analfabetizmust kellett megszüntetni, a doktorátusok száma mellékes volt. Persze az alsóbb fokú oktatás egyre több érettségizettet termelt, és a régi létszámra tervezett egyetemek ezt a nyomást nem bírták ki.

Szóba került, hogy csökkentsék a diákok számát, mivel azonban a diákszervezetek nagy szerepet játszanak a választási kampányokban, ezt egyetlen kormány sem merte megtenni.