Nyomásgyakorlás nevelő célzattal
Van tehát jó, amely arányos. Korrekt, mert az építész az alkotástól nem vesztette el a józan ítélőképességét, a részletekben is pontosan a helyén van minden. Egyszerűen normális, nem terjeszkedik túl önnön jelentőségén; míg egészen másképp jó az a ház, amely kellemességével hívja fel magára a figyelmet. Jól illeszkedik, léptékével, természetes anyagaival hódít - különleges tégla, helyi kő a trendi, és illik mindezt ma már regionalista stílusnak hívni.
És aztán van Bán Ferenc. Ő valószínűleg aligha örül anynyira annak, hogy csak úgy minden tizenötödik tervéből lesz valódi épület, mi viszont igen, mert így sohasem hagyják jóllakni, ezért érezhető mindig a tétje annak az aktuális tizenötödiknek. Persze van sokféle jó ház, de ennyire szabad nálunk kevés. Igen, ő az, akinek nem épült meg a Nemzeti Színháza, de nem épült meg a kisvárdai meg kuvaiti színháza-koncertközpontja sem - megépült viszont ez a nyírbátori. Ritkán publikáló írók könyvhétre időzített nagyregénye vagy egy-egy szájpropagandával országos hírűvé tett színidarab előtt éreztem csak ezt az izgalmat - és évtizedekkel korábban, mert ehhez az érzéshez a fiatalság is kellett. Avantgárd - ha lehet ennek a szónak még eredeti értelme: szabálytalan, új utakat törő, de annak minden "élcsapat" jellege nélkül, mert az a nyers erő, amely a homlokzatán megjelenik, egyszerre friss és tektonikusságában kissé fenyegető is.
Itt aztán nincs a szokásos kellemeskedés, szabálytalan kapuzata minden teketória nélkül szakítja meg a főtér zárt homlokzatfalát, és ragadja magához a figyelmet - miközben arányaival illeszkedik is a sorba, sallangmentes pontossággal kötve-hozva össze a tűztornyos és századfordulósan tekintélyes városházát egy lepattant, hatvanas-hetvenes évekbeli társasházzal. Az épület kontúrjait adó betonelemek fittyet hánynak a párhuzamosságok nyugalmának, elállnak, tekerednek, dőlnek, nálunk minimum szokatlan ennyi elektromosság egy homlokzaton. El tudom képzelni, hogy néhány helybélinek talán túl sok is. A befelé dőlő falakkal együtt ugyanakkor a szűkülő lépcsősor is szinte ráfókuszál a bejárat üvegfalára és arra, ami aztán majd bent ugyanígy megismétlődik a színpadra koncentráló színházteremben.
Ebben a nagyfeszültségben természetesen minden úgy áll, mintha másképp nem is állhatna. Pedig néhány bennfentes még emlékezhet rá: a sietségben pontatlanul zsaluztak, vagy a téli fagyok tettek be, mindenesetre a hatalmas - és eredetileg szabályosabb - kapukeretet nem lehetett a tervek szerint a helyére illeszteni. Az építész tűzoltó improvizálásával így lett aztán egyik oldalán sokkal merészebb - és a hibából mára méltatott művészet.
Belül ugyanez folytatódik, pontosabban kint és bent egymás meghosszabbítása. Bán Ferencre nemcsak a már-már kemény határozottság jellemző, a szinte ellentmondást nem tűrő architektúra, de az is, ahogy a szerkezettel ki- és beláthatóságot egyszerre teremt. A tetővilágítón és a homlokzat üvegfalán nemcsak a fény köszön be, hanem a főtér fái és a szemközti házak képe is, ugyanakkor a járókelők az üvegen túl is láthatják a kinti lépcsősor folytatódó lendületét és a benti mozgásokat. Ha jól megnézzük, az aulában sem találunk megnyugtató párhuzamosokat, be- és kitüremkedéseivel itt is szinte vibrál az építészeti mozgalmasság.
Feltűnnek persze a kivitelezés zavaró részletei is, az épület stílusától annyira elütő aranykilincsek meg az akciós lengyel ülőbútorok. A végére elapadó pénz, illetve a hatványozódó sietség, tudjuk: mi, kritikusok nem is mulasztjuk el soha felemlegetni őket. De nekem itt inkább más jut eszembe a fehérségével monumentális ferde falra is radiátort függesztő szakikról meg a főlépcső látszólagos ürességét kallódó filodendronokkal, túlnőtt fikuszkákkal oldó takarító nénikről. Valamit ők is megjelenítenek, miközben mi is, akik továbbállunk. Ez az impozáns, nagyvonalú tér pedig marad, és itt kezdi