Volt egy Erkel

Az 1911-ben megnyílt Erkel Színházban május 25-én volt az utolsó opera előadás. A 2406 nézőt befogadó épület, és az ott dolgozók jövőjét csak találgatták a megjelentek. Bennfentes riport.

A művészbüfénél a szokottnál lassabban halad a sor; mindenki most egyenlíti ki egész évi tartozásait. Ez az első jele annak, hogy ez a mai előadás nem olyan, mint a többi.

- Mennyi a kávé?

- Száztíz, - mondja a büfés - de ez szerelem. Tudom, az is – és a színpad felé biccent.

Az előadás előtt tíz perccel az ügyelő kér minden műszakost, hogy menjen a színpadra tablófényképezésre. Ettől fogva csak a bezárásról lehet beszélni. 

- Szebb lesz, okosabb lesz, technikailag jobb lesz. Majd egyszer. Üvegpalota lesz itt, öcsi – mondja elkeseredését leplezve egy operabarát. - Azt mondták, hogy 2010-ig átadják. Akkortól visszabéreljük. Ezen lehet vitatkozni, hogy ez jó-e. Állítólag az Operaház rosszabb állapotban van, mint ez. Mikor azt ’84-ben felújították, akkor a nézőtér fölötti kupolához nem nyúltak. Nemrégen azt mondták, hogy nem is az Erkelt kellene bezárni, hanem az Operaházat.

- Mi lesz veletek?

- A darabok egy része utazni fog. Thália, MüPa. Néhány darab átmegy az Operába. De például az Aida díszlete nem fér sehova. A Hófehérke című balettet itt találták ki, itt rakták össze, és mutatták be. Minden előadás teltházakkal ment, óriási sikerrel. A gyerekek előadás közben visítottak, ordítottak, több gyerek teljesen elvarázsolva egészen előre ment, onnan nézte a színpadot. És nem lesz több, kész.

Egy öltöztető legalább tíz teljes jelmezt cipel egyszerre, így válaszol:

- Nem tudok én semmit sem. Valamelyik marha elrendelte, hogy be kell zárni az Erkelt. De nincs bezárás, mert december 31-ig nincs hova rakni a jelmezt. Aztán a kipakolás megint legalább két hónap.

Van, aki azt mondja, hogy nem lesznek leépítések, mert ennél kevesebb emberrel már nincs színház. Az Opera már régen nem vesz fel státuszba senkit, csak szerződéseket ad. Lett is ebből probléma: van, aki tíz éve dolgozik itt, de mikor kellett neki egy műtét, kiderült, hogy a Ház a szerződések után nem fizeti rendesen a TB-t.

- Hát milyen ház ez, nincs még forgószínpad sem. Volt olyan jelenet, amire két rendezést tanultunk be; egyet ha működik a süllyedő, és egyet, ha nem. Gondolj bele: az Aidában 28 statiszta (hivatalosan művészeti segédszereplő) játszik. Ők egy szobában öltöznek, és a három öltöztetővel együtt van egy vécéjük. Zuhanyzó nincs.

- Most sírnak, de állítom, hogy a 80 százalékuk az MSZP-re szavazott.

- Hülyeségeket beszélsz, a dolgok nem feketék, vagy fehérek.

- Nem. A dolgok szürkék.

Hívás a nyitóképre. Megyek le, automatikusan lehajtom a fejem, mert tudom, hogy a lépcsőházban egyébként beverem a fejem. Mert ilyen az Erkel. A gyerekkórus egynéhány tagja inkább a korláton csúszik.
Az előadás azzal kezdődik, hogy egy női hang elnézést kér, mert rossz a szövegkiíró. Bizalmas forrásból tudom, hogy egy hete rossz, de már nem javíttatták meg – most már minek.

Ülnek a nézők, várják a karmestert. Nézik a szecessziós díszítést, az art deco csillárokat. Nézik a színpadot körülölelő hatalmas, gyönyörű fa lambériát, meg az afölött lévő festést, ahol volt már koronás címer, ötágú csillag, most meg nincs semmi. Aztán bejön a karmester, és lendületesen vezényelni kezdi a Carmen nyitányát.

- Akik itt dolgoznak, nem tudják, hogy mi lesz velük. Azt mondják, teljesen új épület lesz itt, ezt ledózerolják. Lesz uszoda, konferenciatermek, mozi, és üzletek is. Mindent, amit tudunk, azt csak a folyosóról tudjuk. Talán ilyen helyzetben illene egy évadzáró társulati ülést összehívni, nem? Mi lesz, hogy lesz, kié lesz – nem tudunk semmi biztosat. Persze ez nekik jó, mert így nem tudunk tiltakozni. Az elküldésekről senki nem beszél. De hát biztos lesznek elküldések.

- Te mihez kezdesz, ha elküldenek?

- Fogalmam sincs. Negyven éves vagyok, tizenöt éve itt énekelek a kórusban.

A második felvonás derekánál tarthatunk, amikor látom, hogy néhány zenész együttes erővel szereli le a zenekari ároknál lévő zománctáblát a ZENEKAR felirattal.

- Én már fél éve nézem a közönséget, hogy na, most még eljöttetek, de ősszel már nem fogtok tudni jönni. Ezzel a bezárással a vezetés elvágja a közönséget. Mert az a négytagú család, amelyik ide eljött Bánk Bánra, az nem fog tudni elmenni az Operaházba. És akit nem hoznak el gyerekként, az 20 év múlva nem hozza el a barátnőjét, és 30 év múlva nem hozza el a gyerekeit.

Hogy velem mi van? Hegedülök. De nem tudom, hogy minek, mert nem kell hegedűs sehol. A zenészek elmennek pizzafutárnak. Sorban szűnnek meg a zenekarok. Nem kell kultúra.

Az előadás végén a közönség felállva tapsol. Nyilván nem a mai előadásnak, mert az – finoman szólva – nem volt olyan jó. De felállva tapsolnak, hosszasan, tüntetően. A színpadon az énekesek, a kórus, a táncosok a tapsrendet semmibe véve egészen előre mennek, és mint egy induló hajóról, integetnek a közönségnek.

Aztán lemegy a függöny.

Marton Miklós

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.