Ezeknek az embereknek létformájuk a konspiráció. Papírjuk van róla. Szakmaként tanulták, s vizsgáztak belőle. Szolgálati igazolványukban katonai rendfokozat szerepel, ám egyenruhát úgyszólván soha nem viselnek. Munkaadójuk a magyar állam, munkahelyük valamelyik titkosszolgálat. Egyik a ma még működő öt közül.
Mert az általános költségvetési megszorítás, az intézményi reformok és racionalizálások a nemzetbiztonsági szervezeteket sem kerülhetik el. Magyarországon rosszul cseng a titkosszolgálatok neve, noha az öt szervezetnél több ezer hivatásos alkalmazott dolgozik, az ún. megnyertek számát pedig csak találgatni lehet. Volt ez több is, s alighanem lesz kevesebb is. Napirenden van az újabb, összevonásokkal járó átszervezés.

Hogyan kell egy titkosszolgálatot átszervezni - senki sem tudja. A szervezetek misztikus zártságban működnek, a fölöttük diszponáló döntéshozók pedig a dolog természetéből következően csak dilettánsok lehetnek. Így hát többnyire a változatlanságban érdekelt szakma s a szervezeti előjogok fölött őrködő szakmai vezetők döntik el a hogyant. A misztikum és zártság a szervezeti érdekérvényesítés sajátos eszköze lesz. Azzal minden józan ember tisztában van, hogy az állam nem nélkülözheti a biztonság ilyen jellegű garanciáit. Az is vitathatatlan, hogy szervezeti átalakításra szükség van - a változó funkciók s a változó idők követelik a változtatást. Vita csupán a részletekben van.

Társadalmi vitát nyitni e kérdésben persze képtelenség, bár elsőrendű társadalmi érdekekről van szó, s a nyilvánosság nem csupán kontrollt jelentene, hanem egyfajta garanciát. A józanság s bizonyos rossz tapasztalatok viszont azt mondatják, hogy nemzetbiztonsági kérdésekbe ideológiát s aktuálpolitikát nem szerencsés belekeverni.

De lehet-e ma Magyarországon bármiről szót váltani aktuálpolitizálás nélkül? És volt-e már olyan szervezeti átalakítás, ahol objektív szakmai szempontok döntöttek? A napi hírekből láthatjuk, hányféle önös - hatalmi, pártpolitikai, presztízs- és egzisztenciális - érdek torzítja például az egészségügyi reformot. Talán nem meglepő, hogy ilyesfajta érdekek a titkosszolgálatok háza táján is bőven akadnak, legföljebb ott - a titkosság ürügyén - egy szűk szakmai vezetés játszhatja el az „érdekvédő” szerepet. Nem szerencsés azonban kecskére bízni a káposztát. Olyan emberek tanácsait követni a változtatásban, akik a változatlanságban érdekeltek.
Nem feltétlenül rossz szándék vezeti őket, hétköznapi konzervativizmusról van inkább szó. És alighanem az ilyen zárt, szigorú hierarchiára épülő és túlszabályozott rendszerek tenyésztik ki a legkonzervatívabb embereket.

 Néhány évtizede az USA egyik legtehetségesebb hadügyminisztere felismerte ezt, amikor a vietnami háború kellős közepén a fegyveres erők átszervezéséhez látott. Az eredetileg bankár McNamara harvardi iskolatársaira támaszkodva, a katonai hagyományokat és a generálisok tiltakozását semmibe véve rendezte át a haderőnemek megcsontosodott struktúráját. Nem állítom, hogy nálunk, a nemzetbiztonság terén alkalmazható lenne ez, de az USA fegyveres erőinek jelene és közelmúltja azt sejteti, hogy a külső kontroll minden átszervezésnek javára válik.

A mai titkosszolgálati ötösfogat a rendszerváltás terméke. A pártállam idején a polgári hírszerzés, a polgári és katonai elhárítás s a szakszolgálat belügyi csoportfőnökségként működtek, a katonai felderítés pedig a vezérkar keretében, a honvédelmi miniszter alárendeltségében. Szétszóratásukat - a politikai és ideológiai fenntartásokon túl - a hatalmi és hatásköri koncentráció felszámolásának szándéka s a megváltozott biztonsági igények indokolták. Így jött létre a miniszter vagy államtitkár által felügyelt Információs Hivatal (polgári hírszerzés), a Nemzetbiztonsági Hivatal (elhárítás) s a vezérkartól függetlenített, ám továbbra is a honvédelmi miniszter felelőssége alá tartozó Katonai Felderítő Hivatal és Katonai Biztonsági Hivatal, az előbbiek katonai megfelelői. A négy szervezetet bizonyos speciális szolgáltatásokkal a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat segíti ki. Titkosszolgálati módszerekkel más rendészeti szervek is élhetnek.

Hogy mennyire vált be ez a szisztéma?

Nos, az eredmények mellett voltak kudarcok és emlékezetes botrányok is. Egyes sokcsillagos vezetők „pártosodása” s médiaszereplővé, majd vállalkozóvá avanzsálása éppúgy komoly működési zavarokra utal, mint az állítólagos lehallgatási és kémügyek, vagy a máig felderítetlen merényletek és robbantások. Legyünk azonban jóindulatúak, s a tényt, hogy a szervezetek többnyire negatív fényben tűnnek fel a társadalom előtt, tudjuk be annak, hogy e sajátos szférában az eredményekkel nem illik dicsekedni. Az pedig, hogy a belpolitikai csatározások főszereplői rendszeresen megvádolják egymást titkosszolgálati módszerek egymás elleni alkalmazásával - amit bizonyítani még egyetlenegyszer sem sikerült -, nem az érintett szervezetek rovására írandó. Levonható ugyanakkor az a következtetés, hogy a túlzott bezárkózás, a külső kommunikáció teljes hiánya a szervezetek kárára van, mert megfosztja őket az időnként szükséges önigazolás és önvédelem alapvető eszközétől.

Voltak látható és sejthető eredmények is persze. Az például, hogy a délszláv válság nem érintette súlyosabban hazánkat, a titkosszolgálatok érdeme is. De a magyar diplomácia sikereihez és sikertelenségeihez is hozzájárulnak a „láthatatlan emberek”. A diplomaták félig-meddig kémek, a hírszerzők pedig olykor diplomaták - így van ez emberemlékezet óta. A katonai hírszerzés pedig bizonyos értelemben reneszánszát éli, bár napjainkban nem annyira rivális államok hadipotenciálját, szándékait és képességeit kell kikémlelniük, mint inkább az államok bevált nemzetközi kapcsolatait zavaró, kevésbé látható és kiszámítható fenyegetéseket. A magyar katonai felderítés egyes tagjai az iraki háború kitörésekor inkább szkeptikusak voltak, mint lelkesek, s ez józan szakmaiságuk bizonyítéka. Voltak s vannak tippjeik a kényszerű folytatásról, mint ahogy a Balkán jövőjéről is. Hogy ebből mennyi jut el a politikai vezetés szintjére, s mi talál meghallgattatásra - ez kicsit komplikált. A misztikum fenntartása, a szakma önvédelmi reflexe ugyanis a politikai elit felé is működik.

Kik ezek az emberek, akik a társadalom szürke zónájában élnek? Nem szuperkémek, nem spiclik s nem is ügynökök. Az átlagpolgár kalandregényekből vagy a bulvársajtóból szerzi a velük kapcsolatos ismereteit, felületesen összemossa a fogalmakat és funkciókat, nagyvonalúan általánosít. Sztereotípia, hogy aki a szolgálatoknak dolgozik, gazember vagy áldozat. Általában egyik sem. A hivatásosok többnyire idealisták, akik őszintén hiszik, hogy a hazát szolgálják, az információs hálózat tagjai pedig tisztes polgárok, akik foglalkozásuk révén képesek speciális információkhoz jutni. Többségüket szintén a közösségi érdek szolgálatának szándéka vezeti, de számítanak apró előnyökre. Állítólagos zsarolással a hajdani „három per három” lebukott munkatársai mentegetik magukat, bár nehezen hihető, hogy az állampárt félelmetes belső elhárítása olyan informátorokra fanyalodott, akik csak kényszerből írtak alá és sosem jelentettek. Nem is róluk szól ez a történet, hanem azokról, akik vitathatatlan nemzeti, állam- és közérdekeket szolgálnak. Hétköznapi emberek ők, gyarló lények, akik ragaszkodnak egzisztenciájukhoz, az apró kiváltságokhoz, valamiféle illúzióhoz. Fegyelmezett bürokraták, akik naphosszat kuksolnak kopott irodáikban, csócsálgatják a számítógépekből ömlő információkat, hogy merőben új és értékes információkat nyerjenek belőlük. Profik, csak másképp, mint képzeljük.

A James Bondok ideje lejárt, helyüket átvették a szakavatott elemzők. A kalandfilmekből ismert módszerekre egyre kevesebb az igény, a mód, a lehetőség. Kevésbé hatékony és méregdrága, kis ország kis hírszerzésének nem való. Helyette könnyen hozzáférhető forrásokból ingyen árad az egyre szélesedő információfolyam, amelyben bárki kedvére halászhat. Az a kérdés, ki mit süt ki belőle.

Nagyjából el is jutottunk az okokhoz, amelyek a tartalmi és szervezeti átalakítást indokolják.

Az utóbbi évek változásai olyan dilemma elé állították a magyar titkosszolgálatokat, mint a Varsói Szerződés kimúlása az ereje teljében lévő NATO-t. Eltűnt a megszokott, a mindenre kellő hivatkozási alapként szolgáló veszély, s jött helyette egy merőben új, ismeretlen, mindmáig nehezen definiálható biztonsági kihívás. Ez önmagában is identitás- és funkciózavarokat okozott. A rendszerváltás először a belső elhárítás létjogosultságát kérdőjelezte meg, s a közelmúltbeli zavargásokig, szélsőséges tartalmú fenyegetésekig kifejezetten kínos dolognak számított a titkosszolgálatok ilyen irányú rendeltetéséről beszélni. Majd a külső funkció is kétségessé vált, hiszen az addigi célországok szövetségeseink lettek, akikkel szemben nem csak a fair play tiltja a hírszerzést. A terrorizmus fogalma univerzálissá vált, s a bizonytalanságot leplezendő mindenre rásütjük, ami szokatlan kockázatot jelent. Általánosítunk, mert talán sehol nem valósult meg olyan maradéktalanul a közös Európa, mint a félelmek terén. Féltjük a viszonylagos gazdagságot, a nyugalmat, mindazt, amit a nagybetűs Nyugat jelent. Féltjük a végre számunkra is előnyös status quót.

Napjaink fenyegetései és kihívásai Európán kívülről vagy a perifériákról jönnek, s már nem kifejezetten Magyarországnak szólnak, hanem az euroatlanti térségnek, aminek részei vagyunk. Olyan biztonsági munkamegosztást kényszerít ez ki, amelyből az illő részt nekünk is ki kell vennünk. Fel sem vetődhet tehát a kérdés, hogy szükség van-e magyar titkosszolgálatokra, bár kétségtelenül addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. A titkosszolgálat drága, öt szolgálat ötször drágább.

Hogy meddig ér a takaró?

A rendszerváltást követően alighanem a honvédelmi struktúra szenvedte el a legkíméletlenebb leépítést. A százötvenezres haderőből néhány zászlóaljnyi „profi őrző-védő” maradt, alapfegyvernemek sora tűnt el. Sorozatos leépítéseket szenvedett el a két katonai titkosszolgálat is, ennek dacára egyre aránytalanabb részt követelt s kapott a honvédelmi tárca költségvetési és létszámkeretéből. Mint említettem, a misztikum sajátos érdekérvényesítő eszköz, amit a történészi vagy agrármúlttal rendelkező hadügyérek nem tudtak vagy nem mertek áttörni. De a kényszer nagy úr, az általános megszorítások mára tabunak számító intézményeket is elértek.

Talán van is miből takarékoskodni. Talán lehet úgy is, hogy abból a megnyirbált szervezet szakmailag felfrissülve kerüljön ki. A katonai felderítés például még mindig idejemúlt funkciókhoz ragaszkodik, felső vezetése pedig olyan nyugdíjasklubra emlékeztet, amelybe kihalásos alapon lehet bekerülni. Az alaprendeltetés két nagy területre osztható: elektronikai és humán felderítésre. Az előbbit nem csupán az eszközpark, hanem geopolitikai helyzetünk is erősen korlátozza, az utóbbit pedig részben presztízs- és egzisztenciális okokból erőltetik. A lokátorok „alig látnak ki” a Kárpát-medencéből, a külszolgálat pedig egyre inkább kellemes protokollfeladattá szelídül - nagyrészt olyan állomáshelyeken, ahol a rendszerváltás óta az illedelmes érdeklődés lépett a klasszikus hírszerzés helyébe. Létszámot és költségvetést azonban igényel ez is, az is.
Az elhárítás egészen más terület, az elhárítók az „ellenkémek”. Tevékenységük egészen más racionalitást követel. Ők rosszabbul jártak a rendszerváltással. Belügyis beltenyészetüket kíméletlenül szétrúgták, bizonyos pártállami funkciók sietős felszámolásával olyan képességek is csorbát szenvedtek, amelyek jól jöttek volna a robbantásos merényleteknél, a szélsőséges politika és a szervezett alvilág egymásra találásakor, vagy a tavaly őszi sokkoló utcai eseményeket megelőzendő. A katonai elhárítás pedig együtt degradálódott a honvédséggel.

Ha a két hírszerző szervezetet vonják össze, alighanem elsorvad, feloldódik az egyik. Ha a két elhárításból gyúrnak egyet, ugyanez a sors vár a KBH-ra. A szürke szervezetek láthatatlan emberei félnek a szervezeti fúziótól, állásukat, egzisztenciájukat érzik veszélyben, hiszen mindenképp kevesebb állomány s pozíció marad. A katonák aggodalma megalapozottabb, elvégre nehezen képzelhető el, hogy a súlyában, rendeltetésében és létszámában szerényebb katonai szervezet kebelezi majd be a polgárit, s nem fordítva. Még érthetőbb a szűk vezetői kör aggodalma, hiszen a „nyugdíjasklubot” felszámolhatják. Márpedig sehol a világon nincs annyi „nélkülözhetetlen szakember”, annyi civil egy katonai szervezet élén, mint itt. Aki egyenruhásként túllépte a nyugdíjkorhatárt, köztisztviselőként, különböző tanácsosi és főtanácsosi cafrangokkal ékesítve marad a tábornoki helyen. És ha betekinthetnénk egy belső telefonkönyvbe, meglepően gyakran találkoznánk azonos vezetéknevekkel. Az érdemdús apát követi a fia, néha felesége, menye, egykori diáktársa a nehéz posztokon. A szervezeti bekebelezés tehát többszörösen fájdalmas lenne, hiszen a protektor bukása magával rántaná a protezsáltakat is.

De ne rójuk fel senkinek, ha ragaszkodik egzisztenciájához, a fúzió komoly szervezeti érdekeket is sérthet. A közigazgatási, felsőoktatási, rendészeti stb. szervezetek példája arra int, hogy a győztes mindent visz. A bekebelező a megszerzett forrásokat magáévá teszi, a hozományt pedig kiokádja. A bekebelezett szakma és rendeltetés is könnyen áldozatul eshet, hiszen a katonai és polgári funkciók között legalább akkora a különbség, mint a hírszerzés és az elhárítás között. A hivatásos állomány tömeges elbocsátása pedig sajátos nemzetbiztonsági kockázatokkal jár. Volt már ilyen, néhány éve százas nagyságrendben kerültek utcára titkosszolgálati emberek, s nem az „átszervezőket” dicséri, hogy nem lett belőle botrány.

Érdekes, hogy ilyen átalakítások kapcsán a döntéshozókat is, a közvéleményt is hidegen hagyja néhány „mellékes” következmény, márpedig a civil munkaerőpiacon lanyha a kereslet profi kémek iránt. A jövőjüket féltő emberek alighanem a tárcán belüli megoldásokat preferálnák, ha már megúszni nem lehet. Polgári szervezet a polgárihoz, katonai a katonaihoz - több az érintkezési pont, kevesebb a meglepetés, az idegen specialitás, könnyebb kompromiszszumra jutni egymással - egymás között.

Talán a szervezetek fölött diszponáló miniszterek is efelé hajlanának, hiszen ők sem mentesek a gyarló érdekektől. A „saját” titkosszolgálat presztízst, politikai súlyt, hatáskört és hatalmat jelent, amire minden politikus vágyik. Nincs olyan vezető, aki nem veszi zokon, ha megnyesegetik jogosítványait, átrendezik irodáját, lecserélik hivatali gépkocsiját. Ebben a kérdésben a kémfőnökök reakciója ugyanaz, mint a kórházigazgatóké, szakszervezeti vezetőké, iskolaigazgatóké vagy minisztereké.

Szakmai érvek is emellett szólnak. Az egyre inkább közös biztonságpolitika, a kötelezettségekkel járó NATO-tagságunk igazolja és megköveteli az önálló katonai titkosszolgálat létét.

A szakmai közvélemény aligha fog nyilvánosan megszólalni. Kívülállók belekotnyeleskedését sem szeretik, pedig hát demokráciákban a nyilvánosságnak sajátos optimalizáló szerepe van. Nevezzük ezt civil kontrollnak. A civil társadalom számon kérhet, ellenőrizhet, véleményt mondhat mindenről, amit finanszíroz és eltart, ami kardinális érdekeit érinti. És áldását, támogatását adhatja ahhoz, amit szükségesnek, jónak és eredményesnek ítél.

Hodossy István
szakértő