Minap a Rebisz egyik vezetője a nyilvánosság előtt elpanaszolta, hogy munkatársait, illetve azok autóit az utcán leköpködik. Ez persze a véleménynyilvánításnak nem túl választékos formája, de tudomásul kell venni. Számomra nem túl férfias gesztus erről ország-világ előtt panaszkodni. De ne ítéljük el egyik felet sem! Németországban a karlsruhei alkotmánybíróságig jutott el a rendőrök panasza, akik nehezen viselték el, hogy a lakosság nyíltan - az ott becsmérlőnek számító - Bulle (bika) kifejezéssel illesse őket. A taláros testület kimondta, hogy a német rendőr közszolga, s el kell tűrnie ezt a sértést.

Szívesebben hallgattam volna ettől a rebiszes rendőrtiszttől valami olyan önvallomást, hogy rendkívül fájlalják mindazt, amivel kollégáikat gyanúsítják, s erősen foglalkoztatja őket, miben hibáztak. Milyen apró jeleket nem vettek észre, mikor nem figyelmeztették bajtársaikat a fenyegető veszélyekre.

Mert számomra ez az egyik „ősbűn”: a bajtársiasság kétarcúsága. A rendőrök közössége hangsúlyozottan maszkulin, férfivonásokat hordozó, már-már „macsó” közösség. És ez így van jól! Szükség van arra, hogy az életét kockáztató rendőr teljesen megbízzon társában, akiért adott esetben ő is kockára teszi akár az életét is. A jó parancsnok ugyanígy tesz, a bajba került beosztottját védi, mert tudja, hogy így tud jó csapatszellemet építeni, ami őt, az ügyet és végső soron minket, állampolgárokat is véd. De ez a bajtársiasság bűnöket is leplez, amikor a „mi” tudat megóvása érdekében apróbb-nagyobb mulasztásokat, vétségeket elnéz a bajtárs, a parancsnok, s ezzel elveti a magját az egyre súlyosabb további kihágásoknak. Aztán, aki tud és hallgat a társa, beosztottja mulasztásáról, elveszti jogalapját arra, hogy a nagyobb vétket szóvá tegye.

Egy másik „ősbűn” a rendőrség előmeneteli, kiválasztási rendszere.

Az ideális az lenne, ha egy rendőr kizárólag szakmai, emberi értékei alapján jutna előbbre a ranglétrán. Sajnos ez nem így működik. A politika unos-untalan beleszól, hogy azok kerüljenek fontos pozíciókba, akiktől nagyobb lojalitás remélhető. Ilyesmi persze máshol is van, de Magyarországon - a szerencsétlenül polarizálódott politikai légkörben - ez már túlzott mértékű. A rendkívül tanulékony, ambiciózus rendőrök hamar megértették, hogy érdemes egy helyi/országos politikus kegyébe férkőzni, aki aztán a belügyi, rendészeti miniszter figyelmébe fogja ajánlani az illetőt, s így gyorsabban haladhat előre a pályáján. Az ilyen parancsnok a politika/politikusok felé kiszolgáltatott, a vezetettjei felé pedig lenézett lesz. Képes a gyámjául választott politikust éjnek évadján felverni, hogy a legfrissebb szenzációról elsőként neki számoljon be; képes gyors sikert produkálni olyan ügyekben, ahol a megfontolt nyomozás talán más eredményt hozott volna; és képes lehet az ügy földerítése helyett inkább megveretni a gyanúsítottat, hogy a politikusok mielőbb bejelenthessék az országot felháborító ügy „megoldását”.

Ez átvezet egy újabb „ősbűnhöz” (ami a politikát is érinti): a jogállami értékek elutasításához. A rendszerváltás idején azt gondoltuk, hogy a diktatúra keserű tapasztalatai a jog tiszteletére késztetik az új politikai eliteket. Ehhez azonban - úgy tűnik - hiányoznak a morális alapok, de az a minimális jogismeret, jogérzék is, ami nélkül nem szabadna jogosítványt kapniuk a kormányzati hatalomért versengőknek. (Nem a jogi diplomára, hanem a demokratikus társadalmak írástudóitól elvárható közéleti kultúrára gondolok.) Hasonlóképp nagy gond a hivatalt vállalók gyanakvása a társadalomtudományokkal szemben. Magyarországon a rendészeti közjog művelésének több mint százéves hagyományai vannak. Lelkes kutatók újra felfedezték ezeket az értékeket. Magyar nyelven is olvashatóvá tették a legutóbbi fél évszázad rendőrkutatásainak azokat az eredményeit, amelyeket a demokratikus országok elértek. Politikusi önhittség és felkészületlenség kell ahhoz, hogy a döntéshozók elhiggyék magukról - nekik ilyen ismeretekre nincs szükségük.

A nyolcvanas évek végétől mind több alkotmányjogi és közigazgatási megalapozású elemzés készült a magyar rendőrség jogállami átalakulásáról. A rendészeti kutatások olyan ágazatai is lendületet kaptak, amelyek korábban nem voltak jelen a hazai tudományos gondolkodásban. Megszülettek az első magyar művek a rendőrségi szociológia, etika és szervezéselmélet témakörében. A kutatások eredményei azonban a partikuláris kísérletek szintjén maradtak. A részterületek művelői egymással sem tudtak párbeszédet folytatni, mert mindegyik a saját tudományának a kompetenciájába zárva vizsgálta a rendészetet. Eközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy éppen a rendészet olyan, legérzékenyebb területein hiányzik a tudományos értékelés, mint a politikai és a szakmai irányítás alkotmányos formáinak kidolgozása, a rendőrségi erőszak-monopólium működtetése, a csapaterős rendészet és a honvédelem közötti kapcsolatok feltárása és a titkosszolgálati módszerek hatókörének kijelölése az alkotmányos demokráciában.

A kilencvenes évek közepére a kutatások megtorpantak, amiért a politika érdektelensége mellett az egyoldalú kutatói megközelítés is felelős. A jogdogmatika csak arra összpontosít, hogy milyennek kell lenniük a rendészeti eljárásoknak, de arra nem, hogy azok milyenek a valóságban. A rendőr-szociológia hajlamos devianciákra mindig kész szubkultúrákat látni és láttatni a testületekben, a különböző menedzserelméletek viszont közbiztonságot termelő üzemeknek képzelik a rendfenntartást. A kriminológia érdeklődése a nemzeti bűnmegelőzési stratégiára összpontosult, nem igazán érezve teendőit akkor, amikor az áldozata már csak a rendőri beavatkozástól várhat segítséget.

Sok rendőrbűnnek kellett napvilágra kerülnie ahhoz, hogy újra előkerüljön egy tíz évvel ezelőtti kutatási jelentés, ami a magyar rendőrség civil kontrolljának lehetőségeit vázolta. Most megrémült főhivatalnokok keresik lázasan azt a példatárat, amely a hét évvel ezelőtt lezajlott korrupciós kutatás eredményeit összegezte. Ha nincsenek a botrányok, valószínűleg a kíváncsiság sem támadt volna föl ilyen hirtelen.

A rendészet elméletének ismerői idejekorán figyelmeztettek: ne fogjon a kormányzat olyan reformokba, amelyeknek hiányoznak a közjogi alapjai, ne készüljenek olyan tervek, amelyek nem rögzítik - akár a legkegyetlenebb őszinteséggel - a rendvédelmi szervek mai állapotát. Az eddig elkészült koncepciókra azonban a szembenézés helyett inkább az volt a jellemző, hogy minél szomorúbbak a tények, annál rosszabb nekik.
Tévednek a politikusok, amikor azt hiszik: akkor teszik legjobban a dolgukat, ha a rendőrséggel gyors sikereket éretnek el, ha a kapitális, a lakosságot joggal felháborító ügyeket mindenáron, akár az igazság árán is „felderíttetik”. El kellene végre hinniük, hogy a társadalom józanabbik része kellően érett ahhoz, hogy ne azt várja el a saját rendőrségétől, amit Derrick felügyelőtől vagy Colombo hadnagytól megszokott.

Persze cseppet sem üdvözítő, de azért elviselhető tény, hogy a lassan tíz éve történt Fenyő-gyilkosságnak nincs meg az elkövetője, vagy hogy máig sincs meg az első többszörös gyilkossággal párosult magyar (Hungária körúti) bankrablás tettese. Tudom, nehéz elfogadni - de mégis a jogállam a legfontosabb érték, amit akkor szolgál jól a hatalom, ha inkább futni hagy tíz bűnöst, de nem veti börtönbe felületes nyomozás után, vagy meg nem engedett eszközök alkalmazásával (netán koholt bizonyítékokkal) Pusoma Dénest vagy idősebb és ifjabb Burka Ferencet (akik - talán nem mellesleg - valamennyien roma származásúak). Ha ezt megérti a politika, és egy-egy ügybe nem kíván „gyorsító módon” beleavatkozni, talán akkor is végzi a dolgát a rendőrség. És ezzel nem csupán a hatalmon lévőknek, hanem az ellenzéknek is tisztában kell lennie - hogy ne próbáljon minden esetből fegyvert kovácsolni.

Végezetül: bár szomorú, hogy a rendőrség mennyi hibájára derült most fény, és hogy egyébként jó szakemberek s maga a miniszter is távozni kényszerült, noha közvetlen felelősségük nem volt a történtekben - egyre talán mégis jó, ami történt: talán végre a döntéshozók rádöbbennek arra, hogy a rendőrködés nehéz mesterség, pénzbe kerül, vannak szabályai, melyeket tiszteletben kell tartani. Kár, hogy erre súlyos esetek figyelmeztettek, nem pedig a szakma korábbi vészjelzései.

A szerző jogász,
a Magyar Rendészettudományi Társaság elnöke