Az alább olvasható írás természetesen csak akkor érvényes, ha a sajtóban megjelent történet úgy igaz, ahogyan a panaszos előadta. Ha komoly esély van rá, hogy információink helytállóak, akkor nem várhatunk a - föltételezhető - tanulságok megfogalmazásával, bár ez persze kockázatos dolog. Azért is vagyunk hajlamosak elhinni a panaszos változatát, mert az, ami a mai társadalomról tudható, ezt a históriát erősen valószerűnek mutatja. A nők és a gyerekek általános védtelensége, a hatalom nélküliek kiszolgáltatottsága - a ragadozók birodalmában - elvégre köztudomású és cáfolhatatlan tény.

E. Zsanett azt a stratégiai hibát követte el, hogy egyedül vezette autóját az éjszakai Budapesten, abban a hiszemben, hogy az országban rend van, s a rend még a fiatal nőket is oltalmazza, különösen, ha nem keverednek bajba a törvénnyel, amely persze mindig az elnyomás törvénye - de azért nem ennyire.

Hatósági közegek, férjek, apák, szeretők, rokonok, szomszédok, futó ismerősök, járókelők egyaránt meg szokták erőszakolni honfitársainkat, honleánytársainkat. Az esetek töredéke válik ismertté, s az ismertté vált esetek elenyésző töredékében vonják valóban felelősségre az elkövetőket. A nemi erőszak azért különösen visszataszító, mert per definitionem a gyöngébbek ellen irányul. A fizikailag erősebb "magáévá teszi", tehát birtokolt tárggyá teszi a gyöngébbet. Az elkövetők majdnem minden egyes esetben férfiak. Az áldozatok nagyon gyakran gyerekek, jogilag is a fölnőttek gondjára bízott emberi lények, akiknek a védelme a fölnőtteknek törvényben előírt kötelességük. Érdekes fényt vet a férfiak nemiségére, hogy háborúban - vagy a közrend fölbomlásának más eseteiben -, így például a most folyó iraki polgár- és egyéb háborúban is, a nemi aktust büntetésnek szánják; a rettenetes délszláv konfliktus idején heteroszexuális férfiak erőszakoltak meg tömegesen heteroszexuális férfiakat - ezerszámra. És persze nőket, tíz- vagy talán százezerszámra. (A Közép-afrikai Köztársaságban épp most próbálják felelősségre vonni a Félix-Ange Patassé elnök bukása utáni zűrzavarban a milíciák által tízezrek ellen, szisztematikusan és előre megfontolt szándékkal elkövetett, többnyire kínzással kísért és gyakran gyilkossággal - kéjgyilkossággal - végződött nemi erőszaktételek tetteseit.) Érdekes, hogy ez a helyzet, az erőszakkal (veréssel, kínzással) engedelmességre bírt személy tehetetlensége föl tudja kelteni némely férfiak nemi vágyát, akiknek ebben a szélsőségesen szeretetlen helyzetben merevedésük van, és akik "potensnek bizonyulnak".

Mit mond ez rólunk, emberekről?

Mennyit hagy ez meg a nemiség romantikus szemléletéből, amely a populáris kultúra (így a popzene és a bulvármagazinok) vonzerejének egyik titka? Semmi hitelük nincs azoknak a könnyed kijelentéseknek, amelyek szerint ilyesmit csak frusztrált, beteg, "aberrált", "deviáns" emberek (férfiak) csinálnak. E. Zsanett polgártársunkat - a sértett vallomása szerint - öt egészséges, fiatal, fegyveres férfi erőszakolta meg (fizikailag ketten, a másik három nézte), ifjú férjek, apák, vőlegények, akik az Államot képviselték, a Jogrendet, a Büntetést, a Kordában Tartott Erőt, amely Kezeskedik a Gyöngék és Ártatlanok Bántatlanságáért.

Azt fogják mondani, hogy az ilyesmi másutt is előfordul. Hogyne. Annál rosszabb.

S ha enyhül vagy megszűnik ez a rettenet, akkor marad a személytelen uralom, marad az a tárggyá válás, amelynek a fölszíni észrevétlensége tartja fönn (úgy-ahogy) az elnyomás legitim, jogállami, szerződéses jellegét, amelyhez szerencsés esetben nem kell terror.

Ám a kelet-európai kontextus más. Itt és más, hasonlóan elmaradott helyeken a brutalitás és a káosz annak is köszönhető, hogy a modern intézményesség nálunk egyedül ismert formája - az osztrák közigazgatás és polgári jog, a franciás-poroszos etatista bürokrácia és közoktatás, illetve a kései szovjet rendőrállam sajátos kombinációja - öszszeomlott, nincs olyan intézményes tekintély, amely a tagolt-rétegzett osztálytársadalom széttartó (és teljesen szubjektívnak, személyesnek fölfogott) érdekviszonyai között (akár látszólag) kohéziót teremthetne. Ez a tekintély olyan magatartási kritériumokat - az illemtől a jó stíluson át a jogkövetésig és bizonyos egyetemlegesen kötelező, altruisztikus erkölcsi és szokásjellegű sztenderdek elismeréséig és a betartásukra való igyekezetig - garantálna (ahogyan a Kádár-rendszerben még garantált), amelyek ismerősek a nép nagy részének. Én nem eszményítem ezeket a kritériumokat, amelyekben sok a szabadságellenes elem.

De meg kell állapítanom, hogy ezeknek a magatartási kritériumoknak - amelyek a társadalmakat testületté teszik szemben az elszigetelt magánemberek tisztán véletlenszerű együtt lakásával - meg kell hogy legyen polgári társadalomban az az eligazító, orientáló hatásuk, amely legalább némi félelemmel tölti el a legkirívóbb visszaélések tetteseit és haszonélvezőit. Mert azt kell gondolniuk, hogy bizonyos tetteikért környezetük megvetése jár.

Ha a testületi szellem - a jelek szerint - megengedi, hogy négy rendőr nézze, amint egyik bajtársuk éppen megerőszakol egy vétlen fiatal lányt, akkor joggal véli úgy a közvélemény, hogy az államtól rettegni kell. Néhány, számomra jól és bensőségesen ismert nyugati országban a szülők még mindig arra tanítják gyermekeiket, hogy ha bajba kerülnek otthonuktól távol, azonnal forduljanak rendőrhöz, aki majd megvédi és biztonságban hazajuttatja őket. Ez ott is részben illúzió, egyre inkább az.

Ellenzéki politikusok és publicisták sűrűn mondták ezekben a napokban, hogy ha a rendőröknek szabad volt a 2006. szeptemberi-októberi napokban már ártalmatlanná tett, védtelen tüntetőket bántalmazni (ahogyan azt a világ majd' minden rendőrsége megteszi - bár ez nem mentség!), akkor úgy érezhetik, hogy a békés hétköznapokban is használhatják a polgárháborús káoszban (vagy a hivatásos bűnözők között) megszokott erőszakformákat. Nem biztos, hogy ez az összefüggés tapasztalatilag, ténybelileg is fönnáll - elvégre nem tudjuk, mit gondolnak a rendőrök -, de az erkölcsi összefüggés tagadhatatlan. Erkölcsön nem üres és dagályos moralizálást értek.

Ezen a helyen pusztán csak annyit értek rajta, hogy az állam részét képező, az "egyszerű" honpolgároktól eltérően többlethatalommal fölruházott hatósági személyek - többlethatalmukért cserébe - nagyobb felelősséget is viselnek, ezt is jelenti a hatalom Bibó István emlegette "humanizálása". A különféle XX. századi diktatúrák, rémuralmak öröksége nálunk (és egyebütt Kelet-Európában), hogy ebben a humanizálásban, a többlethatalom nagyobb felelősséggel való kiegyensúlyozásában - mint érvényes és elismert erkölcsi valóságban - nagyon kevesen hisznek, és őket a többség naivnak, az életet nem értő, illúziókat kergető álmodozónak hiszi. Ez a hitetlenség a közös elem abban, ahogyan az őszi tüntetések brutális leverését, a felelősök kitüntetését, a véres bankrablás helyszínén a maradék pénzt eltulajdonító rendőr vagy másutt a csempészkereskedelemből származó zsákmány fölötti osztozkodás hevében túszt ejtő, emberrabló rendőrök, a móri véres-halálos bankrabláshoz fegyvert szállító rendőr viselkedését, a saját zsebre bírságoló közegek eljárását megítéli a közvélemény.

A nép nem ismeri el magáénak az államát, még annyira se, amennyire ez osztálytársadalomban egyáltalán lehetséges. Modern osztálytársadalomban az állam jogrendje részrehajló a birtokos osztályok, a beati possidentes javára, de normális körülmények között nem visszaélésszerűen, hanem fontos tekintetekben "az egyenlőtlenek egyenlőségének" arisztotelészi mintáját követve, a szabályokat betartva és méltányosan. Ez a minimális elvárás se nagyon szokott teljesülni, de az elvárás teljesülésének a vélelme fontos stabilizáló és békéltető tényező. A "rendes" jogállam az egyébként érdekek és világnézetek szerint megosztott társadalomban is azt sugallja, hogy bizonyos magatartásoknak előre látható következményeik vannak, ennél fogva a társadalmi igazságtalanság nem jelent kiszámíthatatlan, véletlenszerű önkényt. Más szóval: a "rendes" jogállam fönntartja a polgári civilizációt. A polgári civilizáció különbözik a puszta, elvadult osztályuralomtól, amelyben csakis a gazdag és hatalmas emberek vannak fizikai biztonságban, mert képesek megvédeni magukat még a hivatásos erőszakszervezetektől is. Ez utóbbi volt a helyzet a kasztos-rendies rendszerekben, a polgári civilizáció fokozatos meghonosítása előtt. A rendi társadalomban viszont a "jogállam" hiányáért kárpótolt sok minden, elsősorban az evilági sors másodlagos fontosságát állító egyház, amely a legrosszabb esetben is vigaszt - igen hatékony vigaszt - szolgáltatott. A kapitalizmusban, habár vannak vallásos emberek (néhol, bár nem nálunk, többségben is), ez a rend lehetetlen, mert az evilági törekvések abszolút, nyílt elsőbbsége nélkül a rendszer működésképtelen lenne. Az osztálytársadalom nem rendi és nem egyházias társadalom, többek között ezért is van szüksége a "jogállam" illúziójára és valóságára (mindkettő fönnáll, méghozzá egyszerre). Az 1989 utáni Kelet-Európában azonban ezt a valóságot, ezt a tényszövedéket, ezt az érzületet csak részben sikerült létrehozni, s ez az érzület csak keveseké.

Az állam képviselőit, intézményeit, hatóságait támadó emberijog-védő csoportok a jogállamot védik, ahogy régen mondták: államfönntartó elemek. Népszerűtlenségük a jogegyenlőség eszméje iránti össznépi szkepszis (tapasztalatokon alapuló kétely) tükörképe. Ám fölbukkant - végre! - a honpolgári, jogállami szellemű lázadás is. A köztársaság hálával tartozik E. Zsanett polgártársunknak, bár nyilvánvalóan csak akkor, ha igazat mondott. Ahelyett, hogy hallgatott volna, csöndesen zokogott volna és igyekezett volna felejteni, Zsanett (legalábbis ez tűnik ki a nyilvánosságra került történetből) panaszt tett, végigcsinálta az ilyesmivel járó vesszőfutást, bátran viselkedett, úgy, ahogyan öntudatos, demokratikus és a szabadelvű-alkotmányos-jogállami gondolathoz hű honpolgárnak el kell járnia, és remélem, hogy példája ragadós lesz. Remélem, hogy a megalázott és meggyalázott nők, fiúk, gyerekek, a megvert szeretők, házastársak és szülők, a kollégáik által zaklatott tanulók és dolgozók, a munkahelyi vezetők által (nem önként vállalt) szexuális magatartásra kényszerített beosztottak, a basáskodó szomszédok által terrorizált lakók, a katonai szervezetekben indokolatlanul megfenyített és csuklóztatott alantosok, a cellatársaiktól és börtönőreiktől kínzott elítéltek, a tanáraiktól pofozott nebulók (vagy mostanában: fordítva), a megkínzott gyerekek szenvedéséről tudomást szerző szociális munkások, védőnők, pedagógusok, gyermekorvosok fölbátorodnak, tiltakoznak, pörölnek, a nyilvánossághoz fordulnak. Amire képtelen volt a politikai osztály, a jogásztársadalom, a sajtó, azt megtette Zsanett, és mellé állt a közvélemény, majd a politikai osztály, a jogásztársadalom és a sajtó, és - lassan bár, de helyesen - reagált még a kormány is, és Zsanett miatt elcsaptak két rendőrfőkapitányt és egy minisztert.

Köszönjük, Zsanett. Ez a láthatólag egyszerű fiatal nő, aki történetét először a nem éppen patinás www.juj.hu portálnak mesélte el, akit nem jogfilozófiai meggyőződése vezetett az egyedül helyes honpolgári magatartásra, hanem a sértett méltóságérzet és a civilkurázsi, jobb jogállami demokratának bizonyult, mint sokan közülünk, mindenesetre jobb demokratának, mint államunk vezetői, és anélkül aratta Kohlhaas Mihály-i győzelmét, hogy lángra lobbantotta volna az országot.

Így kell ezt csinálni.

Még egyszer: köszönjük, Zsanett.

Amikor már-már azt gondoltuk volna, hogy nincs remény, akkor föltámasztotta.

Harmadszor is: köszönjük, Zsanett.