Az a bizonyos kicsi. Ahol azok a bizonyos kofák árulnak, meg az úgynevezett kisemberek vásárolnak. Sajátos színtér ez, annyi bizonyos.

Miközben a televízióban mikroszkopikus pontosságú nyomkövetési módszereket tanulmányozhatunk a népszerű sorozatokban, mi változatlanul nem tudjuk, mi is kerül az asztalunkra. Az ismerős mézes ember a kisvárosi piactéren "tök magyar" termékként kínálja áruját, de bennünk mégis árkot váj a kételkedés: lehet, hogy ez is hamisított kínai lötty? Nehéz elképzelni róla, hogy becsapna, hiszen ismerősünk ő, de a gyanú él. Mindenki megélni szeretne, és ebbe a kisebb, talán még a büntethetőségi határt sem elérő csalás is belefér.

A mai magyar élelmiszerpiac harmadát szokás - szakemberek szerint - "feketeként" kategorizálni, mások úgy vélik, van az bő fél is. A minap a szemem láttára alkudozott egy baromfis középkereskedő a szállodás beszerzőemberével, hogy igenis adjon számlát az átvett áruról, mert ő a számítógépesített átvételi rendszerét becsapni nem tudja, és amit kiad, azzal neki el kell számolnia. A szállodás ember mosolyogva mondta: te hülye, mind a ketten jól járunk, ne csináld má', hol van a libamájon vonalkód? És erre a megközelítésre ezer példát hozhatnánk a gyakorlatból, a svarcban savanyított káposztától a gyenge füstben párolt szarvascombig. Ezek a termékek az úgynevezett kispiacokon gyakorlatilag mindenféle ellenőrzés nélkül jutnak el a fogyasztóhoz.

Gráf agrárminiszter nemrégiben könyörtelen harcot hirdetett meg a bizonytalan származású élelmiszertermékek forgalmazása ellen, de - miként az imént idéztük - a csomag retken jó ideig nem lesz még digitális azonosító. A miniszteri cél elsősorban a silány, de nálunk "ócsóér" eladható importtermékek ellen irányul, ám a mi házunk táján is akad bőven söprögetnivaló. Egy átlagos fóliás kertészet ebben a pillanatban - permetezési napló ide vagy oda - nagyobb kárt okozhat a vásárlóközönség emésztésében, mint nyolcvan bolgár zöldséges tankhajó. A hagyományos "kis piac" hanyatlóban, helyét egyre inkább - és nemegyszer a régi helyén - a közvetítőkereskedelem foglalja el, a régi bizalom jó esetben már csak egy-egy ismerőshöz köthető. Pedig itt ennivalóról van szó. Mostanság sokat emlegetik más ügyekben a közbizalom hiányát. Súlyos gondnak érzem a mindennapokhoz kötődő vásárlói megingást. Egyszerűen nem tudjuk, mit is eszünk.

Ebben a pillanatban még a legnagyobb felvásárló sem tudja igazából megmondani, hogy amiért pénzt adott, az pontosan honnan is származik. Az állam izzadó homlokkal keresi a megoldást, létezik "a földtől az asztalig" program, de a gasztroenterológus orvosok hada igazolhatja: megeszünk mindent, amit elénk tesznek. Hibázik a gazda? Hát persze. Hibázik a kereskedő? Hát persze. Hibázunk mi is? Hát persze.

Gyanítom, amikor az egészségügyi reformról, az ellátási és egyéb válságtünetekről beszélnek az arra felkent illetékesek, e szempont sehol, vagy legalábbis biztonságosan messzi távolban lebeg. Pedig maga a veszély nap mint nap itt jár közöttünk.