Azt halljuk például, hogy a profitorientált magánbiztosítók majd milliárdokat fektetnek a betegellátás intézményeibe. Ilyen számottevő befektetés csak a nagy "multiktól" várható el, és csak akkor, ha megtérülése kormányzási ciklusokon át is garantáltnak tekinthető. Ez a feltétel jelenleg csak a már működő, minden parlamenti párt által elfogadott kiegészítő biztosítások esetében áll fenn. Ezektől elvárható, hogy például egyágyas szobákra alakítsanak át kórtermeket, ahol elhelyezhetik a szállodai szolgáltatást igénylő ügyfeleiket.

A koalíciós partnerek azonban láthatólag megegyeztek az "egy állami és több magánbiztosítós" rendszerben. Tehát most már azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy miként lehet ez a rendszer működőképes, igazságos. Az, hogy a szabad piacon melyik biztosító jut nyereséghez és melyik nem, attól függ, melyik nyer meg magának több olyan ügyfelet, akiért magasabb járulékot bevételez, mint amennyit költ rá.

Megnyugtató, hogy a tervek szerint a biztosítók egyetlen jelentkezőt sem utasíthatnak el - a választás joga tehát az ügyfélé, nem a biztosítóé. Kérdés, milyen ismeretek birtokában választhat az ügyfél? Persze a legjobb lenne aszerint választani, hogy melyik biztosító nyújtja a legjobb szolgáltatást, de honnan tudhatnánk ezt az első években?

Ha valóban a vegyes rendszert vezetjük be, a magánprofit, illetve az állami ráfizetés mértéke főként azon múlik, ki marad a jelenlegi - de biztosítási alapra helyezett - állami rendszerben, és aki nem, milyen alapon választ magáncéget. Feltehető, hogy amelyik biztosító reklámjain fiatal házaspárt látunk napsütéses otthonukban, két kicsattanóan egészséges, mosolygó gyermekükkel, az főleg ilyen egészséges családokat vonz majd. A minden nyavalyával küzdő aggastyán aligha érzi majd úgy, hogy ez a kép őt szólítja meg, aligha kapja elő a mobilját, hogy felhívja a megadott számot. Ha gyönge szemével egyáltalán el tudja olvasni. Vagy lehetséges, hogy a tévéreklámok egyenesen őt szólítják meg: például csábítóan hétrét görnyedt aggastyán képével?

Az már inkább elképzelhető, hogy a legbetegebb - főként idősebb, szegényebb - ügyfelek nagy többsége az állami biztosító "nyakán marad", és ellátásuk az általuk vagy értük befizetett járulékok összegének többszörösére rúghat - amit nyilván az állami költségvetésből kellene fedezni.

Persze harminc-negyven év múlva a mai fiatal házaspárok is sokkal költségesebb ellátást igénylő idősek, öregek lesznek, és a törvény megtilthatja a magánbiztosítóknak, hogy akkor felbontsák a szerződésüket. Idővel tehát magától is kiegyensúlyozódhat a vegyes biztosítási rendszer. De bevezetésekor feltétlenül kiegyensúlyozó mechanizmust kell alkalmazni.

Erre most egyes politikusok a "korrigáló fejkvóta" bevezetését ajánlják: azokért, akiknek föltehetően költségesebb ellátásra van szükségük, az OEP - avagy utóda - magasabb járulékot fizetne a biztosítónak. Eörsi Mátyás ezt így illusztrálta: a harmincévesért, aki mindennap teniszezik és évi kétszázezer forintot fizet a betegpénztárba - mert persze nagyon jól keres, másképp hogyan is űzhetné ezt a drága sportot -, csak 6o ezer forint járulékot utalnának át. Annak viszont, akinek kora, egészségi állapota költségesebb ellátást igényel, magasabb lesz a kvótája, függetlenül attól, menynyi járulékot fizet be. Így elméletileg egyenlő lehet a biztosítók haszna, akár magas, akár alacsony kockázatú ügyfelek jelentkeznek náluk. De vajon minden harmincéves sportoló egyforma biztosítási kockázatot jelent? Az is, aki tenisz helyett rendszeresen és szenvedélyesen rögbizik, ízületi fájdalmait évekig semmibe veszi - vagy felesekkel enyhíti - miközben elszív napi egy-két doboz cigarettát? Az igazságos kvóta megállapításához az életkornál sokkal több információra lenne szükség.

Vajon akarjuk, hogy valahol számon tartsák fogyasztási és egyéb szokásainkat, testsúlyunkat, minden hobbinkat s mindazt, ami kihat kockázati besorolásunkra? Vállaljuk, hogy mindez esetleg eljuthat (leendő) munkaadónkhoz? Pedig a kockázat felméréséhez felmenőinek betegségei - és olykor genetikai adatai (például onkogén profil) is szükségesek lehetnek. Ilyen mindenre kiterjedő adatbázis és tíz-húsz évi tapasztalat valóban igazságos kvótarendszert szavatolhat. Beindítása azonban hosszadalmas és problematikus lehet. A helytelennek vélt-ítélt besorolások fellebbezésekhez és akár bírósági perekhez is vezethetnek. Épp úgy, mint a valós vagy vélt visszaélések az intim személyes adatokkal.

Van azonban ennél sokkal egyszerűbb megoldás a hatékony és igazságos induláshoz: a nagy számok esetében mindent kiegyenlítő, véletlenszerű elosztás. Vagyis a sorsolás. Ez könnyen megoldható: minden taj számot - vagy minden családnak egy közös, e célra adott számot - "kalapba" (most már komputerbe) tesznek, és minden magánbiztosító "kihúz" (most már véletlenszerűen kinyomtatva kap) annyi számot, ahány klienst vállal.

Ez a sorsolás hetek, vagy akár napok alatt lebonyolítható, míg a "korrigáló fejkvóta" kidolgozása - az adatbázis felállításával s az azt valószínűleg megelőző adatvédelmi vitákkal - hosszú hónapokat, ha nem éveket venne igénybe, és persze sokkal többe kerülne. Ha pedig az ügyfeleket a biztosítók toboroznák, az még több időt és pénzt igényelne. Erre most ne térjünk ki, mert ha az első lépést belátható időn belül akarjuk megtenni, a toborzás reálisan csak - a biztosítók közötti különbségek ismeretében várható - átrendeződésben játszhat szerepet.

Valószínű ugyanis, hogy a biztosítási díjak nem lesznek örökké egyenlők. Jó, reális intézmény például a Group Insurance (vagyis csoportbiztosítás), amely sokévi tapasztalat alapján számításba veszi, hogy mondjuk, a tanárok és családjaik egészségszintje jobb az országos átlagnál, és intelligensebben, csak indokolt esetben vesznek igénybe orvosi vagy kórházi ellátást. Ennek a csoportnak egy magánbiztosító számottevően alacsonyabb biztosítási díjat ajánlhat.

Hosszú távon nagyon sok lehetőség áll nyitva előttünk. Az első lépést kell jól megfontolnunk! A pártpolitika, a retorika, a riogatás - a politikai vetélkedés - ingoványos irracionalitása helyett a matematika pontosságával kiszámítható megközelítéseket kell választanunk, ha biztos alapokra kívánjuk helyezni egészségbiztosítási rendszerünket.

A szerző nyugalmazott élettanprofesszor, író