Ha nem volt elég nagy a pofon, megmutatták, mekkora az elég nagy. Egy fiúra jutott átlagosan harminc pofon. Bőgtek a fiúk megalázottságukban, tehetetlenségükben. Jóleső fölényérzettel ajándékozták meg a társadalom által lebecsült és alulfizetett fegyőröket. Kiegészítő pszichikai jövedelem, természetben. Az elöljáró falazott a beosztottjainak. Az eset híre valahogy eljutott a börtönparancsnokhoz, ő tett följelentést. A lefogott és kiszolgáltatott sértettek ritkán tesznek följelentést. Ha tesznek, kevés az esélyük rá, hogy állításaikat bizonyítani tudják, de sok arra, hogy büntetlen bántalmazóik megbosszulják az igazságkeresési kísérletet.

A ritka peches kecskeméti fegyőröket, akik eljutottak a jogerős ítéletig, 70-100 ezer forintos pénzbüntetéssel sújtották, rendfokozatban visszavetették őket, illetve meghosszabbították várakozási idejüket az előléptetésre. Tovább szolgálhatják a bűn elleni harcot, akik bűncselekményt követtek el azokkal szemben, és bűncselekményre kényszerítették (!) azokat, akiket rájuk bíztak. Alkalmasint azért, hogy ne kövessenek el további bűncselekményeket. Föl sem merült, hogy itt valami abszurd ellentmondás van. Az ítélet üzenete világos: aki ingyen vagy olcsón akar bántalmazni, álljon börtönőrnek.

A börtön a bűnelkövetés kitüntetett helye. Aki börtönbe kerül, számíthat rá, hogy nagyobb eséllyel követnek el vele szemben büntetlenül bűncselekményt, mint odakint, s ha meg akarják verni, ki akarják fosztani, meg akarják erőszakolni, sokkal kevésbé számíthat a börtönőrök védelmére, mint odakint a rendőrökére. S még az is előfordulhat, hogy a börtönőr társtettes lesz vagy felbujtó.

Az említett per annak a közvéleménynek a teljes közönye mellett folyt, amely egyébként mostanában nagyon is érzékenyen reagál arra, ha a védtelen polgárokkal szemben alkalmaznak erőszakot azok, akiket a polgárok védelmében hatalmaztak föl az erőszak alkalmazására. Ennek a közönynek az az üzenete, hogy a bűnös nem számít. Ha még nem bűnös, csak gyanúsított, az se számít. Velük szemben mindent lehet, a bűnössel szemben elkövetett bűn nem bűn. Aki törvényt sért, azzal szemben a törvényeket nem kell tiszteletben tartani. Nem is tartjuk. Nemcsak egyénileg, társadalmilag sem. Törvényt hozunk arról, mennyi tér jár egy börtönlakónak, és sokkal kevesebbet biztosítunk a számára. Az őket illető tér fölépítésének költségeit megtakarítjuk, más céljainkra fordítjuk, és nagyon kevesen vagyunk, akiket ez zavar.

Tegnapi számunkban ismertettük az Európa Tanács új ajánlásait a börtönök kívánatos rendjéről. A kontraszt félelmetes. Az ajánlások szerint a börtönt úgy kell elképzelni, mint egy normális társadalmi teret. Melynek belső rendje párbeszéd, érdekek és szempontok egyeztetése során alakul ki. A rabok érdekképviseletet választhatnak, részt vehetnek életfeltételeik kialakításában, hatékonyan védhetik jogaikat a börtönőrökkel és egymással szemben is. A börtön személyzete, amennyire lehetséges, a rabokkal együttműködve igyekszik megoldani és megelőzni a konfliktusokat. Mert európai tapasztalatok szerint úgy eredményesebben lehet.

Ez egy másik filozófia. Az a logikája, hogy a börtönnek a bűnnel szemben ellenmodellt kell képviselnie. A méltányosság és értelmes szabályozottság modelljét. Az a börtön, amely a bűn tükörképét mutatja, emberhulladékot önt vissza a társadalomra. A mi börtönfilozófiánk a hulladéktermelésé: a bűnös elveszett ember, hulladék. Kivetjük a törvények által védett térből. Nem számítunk a visszatérésére, nem kívánjuk újrahasznosítani. Ez a filozófia beteljesíti önmagát: hulladékhegyet halmoz rá a társadalomra. Természetesen nemcsak bűnösökből és bűnösként elítélt akárkikből. Mert ugyanez a defetista mentalitás működik a "problémás" gyerekkel, fogyatékossal, mélyszegénnyel, tartóssan munkanélkülivel, "depressziós" településsel szemben is. Ahol mindenkit föladnak, mindenkiből teher lesz, mely megsokszorozza önmagát.