A latin és újlatin hagyományok ihlették eheti műtárgyunkat: a képen egy diadalívet, pontosabban annak modern, és kifejezetten a pesti köztéri formavilágot követő parafrázisát van szerencsénk láthatni.

A térplasztika története röviden: a Közlekedési Múzeum egyik vezető beosztású munkatársa 1997-ben Rómában járt egy konferencián - a téma a korai brit hengerfejek áramlás-optimalizálása volt -, és rendkívüli hatással volt rá Septimus Severus diadalíve.  Egy évvel később Párizst cserkészte be, egy másik konferencia örvén, ott a Veszeljánov-féle gőzmozdony-modellek vegyszer nélküli konzerválásának új útjairól folyt a szó - és nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy valósággal lenyűgözte az Arc de Triomph. Végül - tavaly - eljutott Bukarestbe is (tárgy: a kerék, mint az emberiség nagy vívmánya), ahol ugyancsak térdre borult egy derék diadalkapu előtt; száz szónak is egy a vége, a főmunkatárs a diadalívek feltétlen híve, mondhatni rabja lett.

Természetesen agárdi nyaralójának kertjében a világ összes jelentős diadalíve, köztük a váci fegyház melletti is megtekinthető, 1:100-as méretarányban, aeroszolos akril-lakkal kezelt gipszből, finom kidolgozásban. Rajongónk azonban - istennek hála - nem érte be önmaga gyönyörködtetésével. Ingyen-tárlatokat szervezett a kertbe, meglehetős érdeklődés mellett, de egy idő után ezt is kevesellni kezdte, úgy érezte, ki kell lépnie a sarkukra állított zöld betonkockákkal ékesített kerítésoszlopok által övezett térből, röviden, az utca népét is meg kell örvendeztenie egy diadalívvel. Méghozzá nem is egy miniatűr utánzattal: úgy gondolta, hogy a tárgy, mint Budapest első és egyetlen diadalíve, véletlenül se valamelyik távoli város büszkeségét idézze, hanem legyen teljesen új, és minden ízében pesti.  

Úgy érezzük, a misszió teljesült.

Az alkotás a Közlekedési Múzeum sarkán áll, kicsit kicsi, kicsit zöld, de a miénk.