„Egyes konzervatív gondolkodók már régóta óvatos rokonszenvvel fogadják a ’nyugati dekadencia’ radikális iszlám kritikáját” – írja Cathy Young a libertárius Reason magazinban.

Nemrég megjelent és nagy port kavaró A belső ellenség: a kulturális baloldal felelőssége szeptember 11-ért című könyvében Dinesh D’Souza a hazai liberálisok nyakába varrja a New York-i terrortámadásokat, de e téren nem ő az első.

Két neves jobboldali igehirdető, Pat Robertson és a tavasszal elhunyt Jerry Falwell már közvetlenül az események után úgy vélte, hogy Amerika Isten haragját vonta magára eltévelyedéseivel, s ez vezetett a tragédiára.

D’Souza szerint viszont az iszlamistáknak nem volt szükségük külső beavatkozásra. A baloldal „olyan dekadens amerikai kultúrát épít, amely dühöt és viszolygást vált ki a hagyományos társadalmakban. Amerika agresszív globális hadjáratot folytat a hagyományos patriarchális család felbomlasztásáért és a világias értékek elterjesztéséért.”

Közvetlenül szeptember 11. után még az volt az uralkodó álláspont a konzervatív táborban, hogy a nyugati társadalom a fejlettebb, és jól teszi, ha terjeszti értékeit. Azóta a konzervatívok az iszlamistákhoz közeledtek volna? Egyes bírálói D’Souza könyvében egyenesen a keresztény és a muzulmán fundamentalisták szövetségének jelét látják.

Valójában azonban a konzervatívok többsége is kifejezett idegenkedéssel fogadta D’Souza tézisét. Arról nincs szó, hogy D’Souzát kiközösítették volna, de gondolkodását a baloldalnak ahhoz a reflexéhez hasonlították, amely szerint „először is Amerikát kell hibáztatni mindenért”. Márpedig köreikben ez a lehető legnagyobb szitok.

De azért akadnak olyan amerikai konzervatívok, akik régóta kacérkodnak a nyugati „dekadencia” radikális muzulmán kritikájával. 2001 októberében Maggie Gallagher, a hagyományos családmodell ismert brit védelmezője azt írta, hogy az iszlám világban rombolónak és ízléstelennek tartják a Nyugat szexuális kultúráját, továbbá, hogy az iszlám világában a gyermekeket és a nőket elnyomják ugyan, de maga a családmodell működőképes.

Ennek az irányzatnak legismertebb képviselője, az egykori elnökjelölt-aspiráns Pat Buchanan kifejezetten úgy látja, hogy bizonyos kérdésekben, például a homoszexualitással kapcsolatban a konzervatív amerikaiaknak több közük van a hitbuzgó moszlimokhoz, mint a liberális demokratapártiakhoz.

Létezik tehát olyan konzervatív áramlat, amely szerint a muzulmánok körében a túlzott amerikai szabadság kelt gyűlöletet, és az volna a megoldás, ha a szabadság kóros kinövéseit megnyirbálnák.

Young szerint mindebből nem következik, hogy az iszlámot eleve intoleráns, és a nyugati értékkel összeegyeztethetetlen vallásnak kellene tekintenünk. Nem vezet jóra, ha sokmillió muzulmánt vérig sértünk vallási érzületeiben, hiszen ezzel a terrorizmus karjába taszítjuk a hagyománytisztelő muzulmánokat.

Másfelől viszont „a békés együttélésnek akkor nagyobb az esélye, ha az iszlám világ lép a modernizáció és az egyéni szabadság útjára, nem pedig akkor, ha a Nyugat hátat fordít ezeknek az értékeknek”.