Azért mindegy, mert a zenekar elegánsan visszahúzódik, jön a vendég, Gidon Kremer, hogy Bartók Fiatalkori hegedűversenyét játssza el. Mióta megnyitották a Művészetek Palotáját, elkényeztettek a világ nagy hegedűseivel, aki számít, akiről beszélnek, aki elérhető, az itt volt, tudjuk, hogy ki mennyit ér és mit tud. De Gidon Kremer más, ő többet ér, többet tud, máshogyan játszik, másképp azonosul a darabbal, máshogy viszonyul a műhöz. Nem arról van szó, hogy tökéletesen hegedül, bár tökéletesen hegedül, vagy legalábbis hibátlanul, de a hegedű hangja egy kicsit fátyolos, rekedtes. Kremer játékában azonban ez sem baj, ahogy az sem számít önmagában, hogy mennyi színt használ, ha akarja, minden hang másképp szólal meg, mást mond.

A lényeg mégis az előadó és a mű furcsa együttélése, a teljes azonosulás és a teljes kontroll, ahogy játszik, az életbevágó, tökéletes előadói felelősség, ahogy figyel, ahogy örülni tud a zenének, az a tökéletes befogadás, nemcsak azt mutatja meg Gidon Kremer, hogy hogyan kell eljátszani a Fiatalkori hegedűversenyt, de azt is, hogyan kell és lehet neki örülni. Ettől a Fiatalkori hegedűverseny, amely azért többnyire inkább érdekes, mint nagy zene, most nem ígéret, hanem beteljesülés, mert nem az az érdekes benne, hogy hová fejlődik Bartók, hanem hogy már itt mennyit tud, illetve hogy mennyire más, mint későbbi önmaga, nem leplezi az érzelmességét, elragadja az indulat, mert nem érzi azt, hogy a makulátlan zeneszerzői tudás igazolhatja csak a zenemű létrejöttét.

A ráadás érdemi és újabb fordulat: egy tétel a Szólószonátából, az a pillanat, amikor a remekművel találkozik a nagy előadó, sajnos csak egy tétel, de remélhetőleg dolgoznak már azon, hogy Kremert szólóestre is meghívják.

Ha bölcsen azt gondolnánk, hogy innét nem vezet fölfelé út, akkor jöhet a kellemes csalódás, Stravinsky és a Tavaszi áldozat, Fischer Iván az önkívület közelében, talán nem is a zene nyűgözi le a hallgatót, hanem a hang tömege, a zenekar nagysága, a váratlan megszólalások, a tér érzete, meg a fizikai munka, ahogy ketten birkóznak a gonggal, hogy szóljon is, és el is hallgasson. Ez az igazi balett, ez illik a legjobban Stravinsky zenéjéhez, nincs is más dolgunk, mint nyugtázni: gyönyörű az este.