Csinálhat-e politikát az újság?

Az egyik kedves olvasó azt veti a lap szemére, hogy megengedhetetlen eszközökkel avatkozik be a társadalmi szervezetek belügyeibe. A kifogásolt cikk (2007. május 11.) a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának kongresszusán várható fejleményekről szól. Megtudjuk belőle, a kongreszszus legfontosabb tétje, hogy ki lép a lemondó jelenlegi elnök helyébe.

Az olvasó szerint az újságíró megelőlegezi, hogy a SZEF egyik jelöltjének (Cser Ágnesnek) "megválasztása a szakszervezeti tömörülés radikalizálódását, sőt, esetleg a szétesését vonná maga után, de persze választhatnak kompromisszumra hajló vezetőt is". Szerinte nem fogadható el, hogy a lap forrás megjelölése nélkül állapítja meg, hogy Cser Ágnes személye erősen megosztja a tagszervezeteket. A lap ugyanis így fogalmaz: "Többen attól tartanak, hogy több szervezet kilép a szövetségből, ha - az általunk megkeresett érdekvédők véleménye szerint - a konfrontatív, öntörvényű Cser kapná a legtöbb szavazatot."

Magunk is furcsállva olvastuk az írást, pedig a lap által felbőszített olvasóhoz képest valószínűleg megengedőbbek vagyunk abban a kérdésben, hogy az újságnak joga van-e politikai vitákat befolyásoló magatartást tanúsítani. Mi egyenesen úgy véljük, a politikai napilapokat azért írják és szerkesztik, hogy (politikai) hatást érjenek el. A komoly politikai napilapnak legalábbis joga, de sokszor kötelessége is, hogy állást foglaljon. A komoly újság értékválasztása és/vagy a közjóról kialakított felfogása alapján akár a pártok, akár a szakszervezeti szövetségek választásairól, belső életéről is mondhat véleményt. Ezt azonban nyíltan, álláspontját vállalva, érvelve teheti meg. Itt nem ez történt. Független érdekvédő szervezetek(!) nyilvános kongresszusa előtt forrásait úgy hallgatja el a lap, hogy az elhallgatás indokát nem mondja meg, de azzal sem tiszteli meg az olvasót, hogy a (valamiért névtelenséget kérő?) informátor (informátorok?) szavahihetőségéről tájékoztasson. Az éppenséggel hihető, hogy "Cser Ágnesnek többen a szemére vetik, hogy például a Kossuth téri megmozdulásokon nyilvánosan demonstrált a Gyurcsány-kormány ellen, politikai ellenzékként fellépve", de ebből az igazán fontos ismeret az lenne, hogy kik azok a többek. Ennek ismeretében akár meg is tudnánk valamit a szakszervezeti szövetség belső viszonyairól. Valakinek a szemére vetni valamit nem lehet titokban. A szemrehányó személyeknek (szervezeteknek) vagy van nevük, vagy nincs is szemrehányás.

Névtelen források használata nélkül nincsen modern újságírás. De ezzel az eszközzel óriási felelősséget is magára vesz az újság: bizalmat kér az olvasótól, hogy forrása valóban létezik, ráadásul megbízható is. De még ennél is többről van szó: a névvel nyilatkozó forrás esetében nemcsak az elmondottak tartalma ellenőrizhető, hanem nagyjából tudhatók a nyilatkozó motivációi, érdekei is, és az olvasó ennek fényében értékelheti mondandója súlyát. A névtelen forrásnál ez is másképp van. Ezért elengedhetetlen, hogy még amikor a lap él is ezzel az eszközzel, mindent elmondjon a forrásról, ami az azonosítás veszélye nélkül elmondható, és ami segítheti az olvasót a mérlegelésben. A kifogásolt cikkben semmi efféle erőfeszítés nem történt. Nem tudjuk például, hogy a nyilatkozók (nyilatkozó?) a Csert pártoló vagy ellenző tagszervezetet képviselik-e, pedig ez közölhető lenne az azonosítás veszélye nélkül, és döntő adalék lenne az idézett vélemények súlyának értékeléséhez.

A megengedhetetlen hibák sora nem ér véget: a cikkben nem szólal meg Cser Ágnes, és nem tudni, az újságíró megpróbálta-e szóra bírni. Nem szólal meg senki más sem, aki a névtelenül nyilatkozóktól eltérően értékelné a kilátásokat és Cser szerepét. Ha pedig nem találtak senki ilyet, akkor Cser eleve esélytelen, nemde? De akkor mire föl ez a cikk?

Az egyetlen megnevezett forrás, Michalkó Péter, a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének elnöke szerint "az, hogy a közszférában nem voltak nagyobb sztrájkok, annak köszönhető, hogy a SZEF a klasszikus szakszervezeti nyomásgyakorlás nélkül is folyamatosan napirenden tudta tartani, politikai kérdéssé tette a közszolgák helyzetét. Ehhez azonban Szabó Endre kompromisszumra hajló személyisége is hozzájárult - a kormány rajta keresztül partnernek tekintette az érdekvédőket. Szerinte nem véletlen, hogy a miniszterelnök a közelmúltban úgy fogalmazott: "a mi szakszervezeteinknek az a bajuk, hogy nagyobb a befolyásuk, mint a támogatottságuk. A közszféra mérvadó érdekvédői szerint azért sem lenne szerencsés, ha a személyi változások nem garantálnák a folytonosságot, mert a mindenkori kormánynak is az az érdeke, hogy olyan szociális partnerrel álljon szemben, aki képes tárgyalni és a megállapodást betartani, betartatni".

Jó, de egyáltalán hogy jön ide a kormány érdeke? Miért ahhoz kellene igazodni? Főként, hogy itt a kormány a munkaadót képviseli a munkavállalókért szót emelő szakszervezetekkel szemben. Ha a kormányfő arra panaszkodik, hogy a szakszervezetnek nagyobb a befolyása (érdekérvényesítő képessége), mint a támogatottsága, azt még értjük. De miért fáj ugyanez a szakszervezeti vezetőnek? Miért baj, ha a szakszervezet a szakszervezeti politizálás szokásos eszközeit használja? És mit gondol vajon ezekről a mélyenszántó gondolatokról a Népszabadság, azon túl, hogy nyilvánvalóan, de nem nyílt sisakkal Cser Ágnes ellen kampányol?

Folytathatnánk, de nincs értelme. Ennek a cikknek nem lett volna szabad megjelennie.

Ellenőrizhetetlen hír

Ha már úgyis a tényeknél és a tények forrásánál tartunk: levelezőnk bulvárnak, torzítónak, tényeket nélkülözőnek tartja a Mit és mikor bizonyít a DNS? (május 24.) című, "munkatársunktól" jegyzett cikket. Közismert: egy fiatal nő állítja, szolgálatban lévő rendőrök megerőszakolták. Ez nem játék. A hír hallatán a lélek megszorul. Akármilyen fordulatot vegyen ez az ügy, túl a társadalmi következményeken, a tét a történetben érintett minden személy méltósága, egész további élete. A legkevesebb, amit elvárhat az olvasó az újságtól, az illő komolyság. A Népszabadság homályos és bennfentes információira hivatkozva állítja, hogy "korántsem zárható ki" (ez mégis micsoda, kicsoda, ki mondja és mit jelent?), hogy a DNS- vizsgálat cáfolja(!) a fiatal nő állítását. A forrás megjelölése: "úgy tudjuk". Ez így a semminél is kevesebb. A titkos munkatársnak, de a szerkesztőnek sem tűnt fel, hogy a rövid írás a legelemibb logikát is kerékbe töri. Az ugyanis nyilvánvaló, a bírált cikk is tudja, hogy ha megtalálják a lány testében, ruháján a rendőr DNS-nyomát, az bizonyítja, ám ha nem találják meg, az nem cáfolja a bűntett elkövetését. Aztán a cikkben "szakértők" felhívják a figyelmet, hogy a nő vallomásának "ellentmondásosnak tetsző részleteit" tisztázni kell. (Ezek egyike, tudniillik a feljelentő állítólagos késlekedése, a cikk megjelenésekor már tisztázott volt.) Nem értjük, miért kell ilyen üres mondatokat leírni, titokzatos szakértők szájába adva. Mi más lenne a dolga a nyomozásnak és az esetleges tárgyalásnak, mint hogy a vallomás állításait ellenőrizze? Erős a gyanúnk, hogy ez az írás az első betűtől az utolsóig blöff, nyegleség, esetleg egyetlen, testületi érdeket védő, névtelenségbe burkolódzó rendőri vezető zavarkeltési kísérlete. De miért teszi magát a Népszabadság ennek az eszközévé? Nem az a fő baj, hogy mi így látjuk, hanem hogy így láthatjuk. Az alkalmazott újságírói eszközök ugyanis nem tesznek semmit a gyanú eloszlatására.

(Egy másik cikk ugyanerről az esetről - Morális pánik, május 26. - megengedi magának, hogy bármiféle érvelés, indoklás nélkül sugalmazza: "ez az egész történet valahogy nagyon nem kóser" (?), de a puszta említésen kívül erre az írásra nem térünk ki, mivel a publicisztika szabály szerint nem a mi asztalunk. Számoljon el a szerző a lelkiismeretével.)

Nemzeti motorosok

Ezzel az utolsó megjegyzéssel közel járunk a határsértéshez, mert legalábbis részben ízlésről beszélünk. Ez pedig szubjektív műfaj, azaz rendesen nem a miénk. Kedves olvasónk a Budaházy-interjúhoz méri és kifogásolja a lap május 20-i mellékletének "Nemzeti" motorozás című írását. Osztjuk megrökönyödését, azzal, hogy erről a tárgyról szóló riport közlését az indokolhatja, ha kivételesen tehetséges az írásmű, mert anélkül viszont eleve unalmas. Ilyen remekművet szívesen olvastunk volna, szólna bármilyen szubkulturális furcsaságról is. Ennek hiányában csak az olvasónak adhatunk igazat. A riporter elment motorozni a gój motorosokkal, társaságukban jó csajokat látott, elég jól elvolt; a gój motorosok egyszer kedvesek voltak vele, máskor pedig megfenyegették, amitől kicsit megszeppent. Megírta, de ez nem olyan meglepő, hogy a gój motorosok azt mondták neki, hogy ők nem is antiszemiták. Nagyon érdekes. Érzésünk azt súgja, hogy a szerző szándéka szerint olyasminek kellett volna kikerekedni ebből, hogy akár a zord pantalló mögött is doboghat érző kebel. Ám nem tudtuk meg, így van-e.