A 27 év után első, hétfői hivatalos tárgyalás azt jelzi: Washington tudomásul vette, hogy Szaddám megdöntésével megerősítette Irán pozícióit. Ez persze nem meglepetés, az iraki diktátort már másfél évtizeddel ezelőtt, az első Öböl-háború idején is pont azért nem iktatták ki az amerikaiak, nehogy ezzel megerősítsék Iránt. Az sem meglepetés, hogy Irakot az irániak beleegyezése nélkül sosem lehet rendbe hozni – nos, több év után Washington is belátta ezt.

Több év azért kellett ennek belátásához, mert 1. Iránt valóban nagyon nehéz komolyan elképzelni biztonságpolitikai partnerként, 2. ha mégis, akkor iráni segítséggel Irakban is iszlámista, pontosabban síita radikális politikai rezsim jöhet létre, 3. és akkor megtörténhet, hogy az iraki szunniták és kurdok inkább kilépnek az országból, Irak szétesik.

Egyszóval, nem arról van szó, hogy „már régóta tárgyalni kellett volna Iránnal”, még akkor sem, ha valóban jó lett volna, ha tárgyalni lehet vele. Ehhez azonban az is kellett, hogy Irán 1. kellően erősnek, 2. kellően gyengének érezze magát ahhoz, hogy asztalhoz üljön a „Nagy Sátánnal”. Ha nem elég erős hozzá, akkor nem tárgyal, mert attól fél, hogy a nyugat megint valami súlyosan hátrányos helyzetbe kényszeríti. A Nyugat (és benne Oroszország) évszázadok óta ezt teszi Iránnal. Ha meg nem elég gyenge, akkor miért éppen most tárgyaljon, ráér.

Szaddám után, és az atomprogram körüli nyugati reakciók láttán Teherán most azt tapasztalhatta, hogy immár elég erős. De azt is, hogy ha továbbra is marad az örök patthelyzet, akkor egyre gyengébb lesz: az amerikaiak a végtelenségig maradnak Irakban és másutt Irán körül, és szívósan meggyőzik az európaiakat és az oroszokat, hogy Irán minden (vagy sok) baj fő okozója. Akkor pedig csak a perzsák iránt amúgy sem lelkesedő arabok (közül sokan) örömmel nézik majd Irán gazdasági, külpolitikai, akár katonai legyengítését.

Eljött tehát az az „egyensúlyi” pillanat, amikor Washington és Teherán hideg, de érdemi párbeszédbe kezdhetett. A kezdet persze csak kezdet, jósolgatni veszélyes, de egy biztos: van esély arra, hogy közös iraki rendezési formulát találjanak. Ebből esetleg kinőhet egy Afganisztántól Libanonig húzódó egyeztetés – persze nem gyorsan. A felek nagyon messze vannak egymástól ugyanis, és egyelőre elképzelni is nehéz, hogy a teheráni rezsim érdemben változtasson Izrael-ellenes politikáján. A papok vezette iráni féldemokrácia a Nyugat és Izrael elleni fellépésből eredezteti a maga egész rendszerét. Csak akkor térhet el ettől a „legitimitástól”, ha kijelentheti: engedményekre késztette, „legyőzte” a „sátánokat”.  

Ráadásul Iránra is igaz az, amit Churchill mondott az amerikaiakról: „Mindig megtalálják a jó megoldást. Miután kipróbálták az összes többit””.