Miközben fontos volna látnunk: akár igazat adunk a 21 éves lánynak (aki állítja, két rendőr megerőszakolta őt, miközben három másik figyelte az aktust), akár amellett érvelünk, hogy ez az egész történet valahogy nagyon nem kóser - az ügy jelen stádiumában mindenképpen prejudikálunk. Vagyis egy igencsak nívótlan, jogállamhoz méltatlan hitkérdéssé degradálunk egy súlyos vádat, anélkül, hogy az kiállta volna a bizonyítás próbáját. Egyelőre ugyanis csak annyit tudhatunk biztosan, hogy valami történt, aminek nem szabadott volna. De hogy erőszakos közösülés-e, arról dunsztunk sem lehet. Merthogy nem voltunk ott - ilyen egyszerű.

Mindezek ellenére látnivaló: sokan mintha valósággal várnák, hogy bebizonyosodjék a vád. Mert beleillene a képbe - a züllött, bizalmunkra érdemtelen hatalmi ágensek sorába, a politikusoktól kezdve egészen az adóellenőrökig. S miután ezt rögzítettük, maga a konkrét ügy már érdektelen is, hisz egy lavina előtt futva sem szokás hólabdákról lamentálni.

Lavina márpedig van. A Széna téri túszejtésnél dolgozó rendőr, aki közel félmillió forintot csórt el a bankfiókból (bár később megbánta tettét és visszavitte a pénzt). A tizenhárom borsodi autópálya-rendőr, akik némi kenőpénzért a helyi autómentőkkel szövetkezett (igaz, a belső elhárítás, azaz szintén rendőrök buktatták le őket). A két szabolcsi rendőr, akiket emberrablás közben értek tetten Kisvárdán (egyébként csempésztek is, és legalább hárman voltak benne az állományból). Aztán kiderült, a móri bankrablás legújabb gyanúsítottja is rendőr volt valaha (a rendőrség hitelét tovább csökkenti, hogy Mór-ügyben immáron a második elkövetőpárosra "találtak rá"). Ennyi ügy, alig néhány nap alatt. És akkor a titkosszolgálat körüli balhékról még nem is szóltunk. A volt és jelenlegi titokszolgákkal teli Egy-másért Alapítvány vámcsalássorozatáról (néha azért nemes célokra is adakoztak), és a Magyar Nemzet munkatársát elismerten "szakszerűtlenül" zaklató nemzetbiztonságiakról (még ha ezen ügy a kormánypárti közvéleményt nem is kavarta fel túlzottan).

A politikai következmények ismertek. A Rebisz vezetője lemondott, a miniszterelnök menesztette Bene László és Gergényi Péter országos és budapesti főrendőröket, valamint elfogadta Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter lemondását. (Szintén ez idő tájt a Nemzetbiztonsági Hivatal első embere is távozik.)

Akár örülhetnénk is mindennek. Mármint annak, hogy a politika végre a legfelsőbb szinteken és azonnal reagál a közfelháborodást keltő esetekre. Sokaknak ez talán megnyugvást is jelent. Csakhogy van itt egy társadalmi jelenség, az úgynevezett "morális pánik", amelyet bő három évtizede írt le először a szociológia. A morális pánik elmélete egy zavarbaejtően ismerős láncolatot ragad meg. Nevezetesen azt, amikor a média szenzációvadász módon és reflektálatlanul bemutat egy normasértést, amely minden esetben egy jól behatárolható csoporthoz köthető, mire a közvélemény pánikba esik, hőbörög és fejeket követel. A hatóságok erre válaszul, meghallva a nép szavát, onnantól minden korábbinál jobban odafigyelnek a problémakörre. Mire mind több és több hasonló esetet tárnak fel, amellyel részint utólag igazolják a hisztéria jogosságát, másrészt előállítanak egy helyzetet, amelyben végeredményben már maga a pánik okozza azt, hogy egyre több, pánikra okot adó esetről hallunk.

Kísérteties, nemde?

Vegyük észre, hogy a vázolt teóriában a hangsúly nem a konkrét esetek megítélhető súlyán van, hanem az esetlegesen előállt társadalmi fókuszon és az örvényszerűen hangosodó reakciókon. Nézzük mindezt egy példán keresztül. Gondoljunk csak bele, hogy vajon képes lett volna-e mondjuk a korrupt autópálya-rendőrökről szóló hír önmagában átütni a közvélemény ingerküszöbét, és beindítani az elmúlt napok felsővezetői lefejezéseit? Vagy éppen az a statisztika, miszerint majd' minden tizedik rendőr ellen folyt tavaly valamiféle eljárás? Nyilvánvalóan nem, holott ezek a tények szintúgy botrányosak. Mégsem vetültek volna rá a nemi erőszakos ügy előtt az egész magyar rendőrségre, alátámasztva annak - vélt, sugalmazott - erkölcsi romlottságát. (Hogy miért? Az ok pofonegyszerű: bulváridőket élünk, amikor szex meg durvaság kell a népnek.) Másként fogalmazva: az, hogy a rendőrség körüli zavaros ügyek elérték a kritikus tömeget, csak kisebb részben szól a rendőrségen belül uralkodó állapotokról. Mert ott vannak például a daganatos halálesetek boncolási jegyzőkönyveinek nemrég nyilvánosságra került adatai, amelyek szerint minden negyedik embert mással kezelnek Magyarországon, mint ami a baja. Mégsem lett belőle össznépi orvosellenes hangulat. Miközben az idézett statisztika világosan mutatja, arrafelé sem lehetnek kisebb gondok a szakmaisággal (lásd még az elcserélt betegek, a bennfelejtett törlőkendők ügyét, szintén az elmúlt hónapok híreiből). Csak éppen az elkerülhető halál kevésbé kívánkozik a képernyőre. Így értendő az esetlegesség ebben a kontextusban, és így válik világossá, hogy miféle lavinára is utaltunk.

Merthogy a morális pánik, mint mondtuk, olyan, mint egy örvény, amelyben minden esemény a másikat erősíti. A közvélemény haragja nyomás alatt tartja a politikát, a politika reakciói pedig visszaigazolják avagy erősítik az országos hisztériát. Párhuzamunknál maradva: a hazai elhalálozási okokról szóló kimutatás például a jelek szerint csak egy újabb érv a kormány számára, amiért az illetékes szakminiszternek nem szabad meginognia. Egy hasonlóan sokkoló hír a rendőrség esetében viszont érdekes módon az utolsó cseppnek számított a vezetők menesztéséhez. Jellemző egyébként, hogy a rendőri lebukássorozatból a legkevésbé tiszta ügy adta meg a kegyelemdöfést. (Most őszintén: ha kiderülne, hogy a nemi erőszak vádja megáll, abból szükségszerűen következne, hogy a rendőri állományban szexuálperverzek zömülnek ipari mennyiségben? Szerintem sem.)

Hogy a tévénéző átlagembert könnyen magával ragadják a harag hullámai, és nem látja be a fentebb vázolt spirál működésmódját, azon nem csodálkozhatunk. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az esettel kapcsolatos szavain viszont már bizony igen. Hisz valahogy úgy fogalmazott a főrendőrök menesztésének indoklásakor, hogy ami a rendőrség körül történt, menthetetlen, bár még nem tudjuk, mi történt (tartalmi idézet). Hm. Úgy tűnik, egy következmények nélküliségre szocializálódott országban már annak is lehet rossz üzenete, ha valaminek következménye van, pláne, ha az a valami egyébként egy lezáratlan, mai tudásunk szerint több mint zavaros ügy.

Mindebből arra következtethetünk, hogy miként a hatásvadász médiát és a rögtönítélő közvéleményt, úgy a miniszterelnököt sem érdekelte különösebben, hogy a lavinát elindító konkrét esetben mi is történt, mielőtt kimondta volna verdiktjeit. Azaz okkal értékelhetjük úgy a kurrens leváltási szériát, hogy azzal a kormányfő tulajdonképpen csak a felkorbácsolt népharagot próbálta meglovagolni a népszerűség érdekében, egyszersmind meglépni azt, amire már amúgy is régóta készült. Megszabadulni az őszi zavargásokban kompromittálódott, s számára politikai ballasztot jelentő rendőri vezérkartól. Hisz az utcai villongások után két dolog volt világos: előbb-utóbb szimbolikusan is le kell zárnia a nagypolitikának azt a zavaros időszakot, és hogy erre közvetlenül az események után nem kerülhet sor, hisz az a hibák beismerését, vagyis politikai öngyilkosságot jelentett volna.

A morális pánik gyűrűzik tehát - mit tegyünk, ilyen a természete. Magába ránt mindenkit, aki túl közel merészkedik hozzá, és befolyásolni akarja sodrását. S aztán dobálja ide-oda, kiszámíthatatlan módon. Ez alól a most éppen a népharag oldalára álló kormányfő sem kivétel. Ezt érzi a Fidesz és a KDNP is, amikor a lefejező lefejezését követeli. És ezért olyan sok a Gyurcsánnyal szembeni kritikus hang is ez ügyben a koalíción belülről. Az SZDSZ és a szocialista frakció is sérelmezi, hogy a miniszterelnök egyeztetések nélkül döntött, és úgy általában is mind több fenntartás hallatszik a belügyi tárca kormányon belüli helyével kapcsolatban.

Sőt, arra utaló jelek is akadnak, hogy az MSZP Gyurcsánnyal szemben kritikus erős emberei mostanában felvetéseikkel tesztelik a szocialista frakció kormányfő iránti lojalitását, miközben egynéhányan még arról is megpróbálják meggyőzni a párt belső közvéleményét, hogy nekik igenis kiérlelt elképzeléseik vannak a kormányzati működés hatékonyságáról. Hátha jól jöhet még az ilyesmi.

A kortárs szociológiai szakirodalom három dolgot mindig kiemel a legújabb kori morális pánikokkal kapcsolatban. Egyrészt: az efféle hanyatlásdiskurzusok szükségképpen a politikai közbeszéd, s így a politika legelterjedtebb formálói is. Azaz, a jelenlegi magyar helyzetnél maradva: a rendőrség körüli folyamatok nemcsak hogy egy politikai térben szituálódnak, de bizony formálják, alakítják is azt. Sosem tudhatjuk továbbá, hogy éppen egy spontán módon önmagát hergelő hisztériarohammal van-e dolgunk, vagy egy valahonnan megpöccintett dominósorral. Vagyis mindig fennáll a veszélye, hogy mesterségesen kiváltott indulatok lesznek úrrá rajtunk. A szakirodalom harmadik mantrája szerint a morális pánikok leginkább arra jók, hogy eltereljék a nyilvánosság figyelmét a ténylegesen meghatározó, ám jellemzően a felszín alatt zajló társadalmi/politikai folyamatokról. Vagyis könnyen lehet, hogy miközben a fél ország spontán rendészeti szakértőként és erkölcstudorként tetszeleg, elfeledkezik néhány sokkal fontosabb tendenciáról.

Ezt a három tézist ajánlanám én is gondolatébresztőnek.