Krúdy, a blogger
Ekként veszi kezdetét Krúdy Gyula első hírlapi cikke, mely 1894 április első napján jelent meg az Orsova című hetilapban. A közleményt ezernyi, megszámlálhatatlanul sok követi majd a rákövetkező majdnem negyven évben. Pontosabban most már nem megszámlálhatatlanul. Mert a Kalligram kiadó és Bezeczky Gábor és Kelecsényi László szerkesztő urak jóvoltából kezdetét vette Krúdy teljes életművének, benne valamenynyi hírlapi cikkének kiadása.
Tulajdonképpen érhetetlen, hogy a magyar irodalom egyik legnépszerűbb alakjának ezrével hevertek el ismeretlen írásai. Érthetetlen, hogy nem készült és nem készül Krúdy kritikai kiadás, érthetetlen, hogy hetven éve nem akadt egy bölcsészhallgató, aki pár hétre beült volna a Széchényi könyvtárba és kigyűjtötte volna például az Orsova című lapban megjelent Krúdy-cikkeket.
Az eddig megjelent nyolc kötetből elsőül a hetediket, a publicisztikai írásokat olvastam el, végig, egy szuszra, mint egy regényt.
És a száztíz évvel ezelőtt, vidéki lapokba írt cikkecskék, cikkek, tárcák így összefűzve azt is adnak ki: regényt, mégpedig egy érdekfeszítő, nagyszerű regényt, egy újságíró csodagyerek megkapó életregényét.
Persze ez a könyv nemcsak azoknak ajánlható, akik a regényt szeretik; Krúdy vérbeli újságíróként minden vonalat vitt: írt vezércikket, kis színest, tárcát, időjárás-jelentést, napi hírt, húsvéti, karácsonyi cikket, könyvkritikát, hangversenykritikát, színikritikát pedig oly sokat, hogy azok e kötetben külön ciklusba lettek összefogva.
Krúdy mindent megírt, ami történt vele, körülötte, amit látott, hallott vagy olvasott. Valóságos blogger volt tehát.
Mikor hírlapírói pályáját az Orsovánál megkezdte, már számos publikáció volt mögötte. Első, Miért ölte meg Káin Ábelt című elbeszélése - mint az Kelecsényiék nagyszerű vállalkozásából kisilabizálható - a Szabolcsi Szabadsajtó hasábjain jelent meg 1892. október 30-án.
Ha minden igaz, Krúdy 1878. október
Hogy hogyan s miként keveredett éppen a határszéli Orsovára, a Duna mellé, több száz kilométerre Nyíregyházáról, az titok volt, és alighanem az is marad. Csak feltételezni lehet, hogy apjával időzhetett Herkulesfürdőn, és onnan rándult a húsz kilométerre lévő városkába át.
A román világban lévő Orsovára csöppent csodagyerek meglehetősen nacionalista volt még, feszt románozott, mintha csak a mai magyar jobboldal orgánumait vennék kezünkbe. Csak persze itt már kezdetektől van stílus, elegancia, és ami a legnagyobb különbség: antiszemitizmusnak nyoma sincsen.
Krúdy kezdetektől fel-felruccant Budapestre is. A fővárost nem a vidéki megvetésével fitymálta, nem is idegenként csodálta; kezdetektől valami otthonosság sugárzik pesti beszámolóiból, mintha már akkor tudta volna, hogy ez lesz az ő otthon-városa. (Persze, hogy tudta.)
Várostörténet is tehát ez a kötet: Orsova, Debrecen és Budapest históriájának mostantól nélkülözhetetlen segédanyaga. (Érdekes módon leginkább az orsovai, debreceni és budapesti hajnalokról kapunk belőle rendkívül precíz képet.)
Aztán 1894 augusztusában beütött Tuzsér.
Egy ötgyermekes, negyvenéves, magyarul nem tudó verseci gépgyáros, bizonyos Neukomm Ferenc elsajátította a hipnotizálás képességét, és afféle vándorhipnotizőrként járta az országot, és szórakoztatta tudományával publikumát. Elvetődött Tuzsérra is, ahol a Lónyay-kastélyban élő Salamon család fiatal lányán mutatta be tudományát. Minden úgy történt, mint máskor, Salamon Elza elaludt, álmában mindenféle elveszett tárgyaknak mondta meg lelőhelyét, csak éppen a mutatvány végén támadt egy kis bökkenő: Salamon Ella nem ébredt föl. Meghalt. Krúdy szerkesztő úr harmadnap Tuzséron volt, és onnan küldte remek tudósításait, portréit nem csupán Orsovára, de Nyíregyházára, Debrecenbe és a pesti lapokhoz is. Gáspár Imre debreceni szerkesztőé az érdem, hogy észrevette, hogy itt egy zseni ténykedik. Krúdy vissza se ment talán Orsovára, Debrecenben már úri fizetéssel folytatta szorgos munkálkodását. Ontotta a cikkeket, tárcákat, novellákat. Csodálatos minden sora.
Csak szemezgetek.
1894. október 23-án jelent meg a Debreceni Ellenőrben Krúdy recenziója, mely dr. Csillag Gyula Az iszákosság korlátozásáról című opuszára hívja fel a publikum figyelmét. Ebben a stílben: "Különösen néptanítóknak, lelkészeknek: a nép barátainak, "apáinak" nem lehet eléggé figyelmükbe ajánlani e könyvecskét, hiszen olyan szépen van megírva, oly józanul, hogy annak hatására még a legidősebb sörivó is leemelné rendesérti huszonöt pohár söreinek számát tizenötre."
És persze indulnak a karácsonyi tárcák, melyekből még oly sokat kell lesz megírnia, és a húsvéti tárcák, és az esőről szólók, meg a kánikuláról, meg a hóról, tavaszról, nyárról. őszről...
Vámbéry Ármin legújabb könyvéről ekként referál: "Vámbéry legújabb munkájában azt igyekezik kimutatni, hogy Árpád a honfoglaló, éppen annyira nem tudott magyarul, mint a prágai Beczirkungstrasse 29. szám alatt lévő hentesbolt tulajdonosa... Árpád voltaképpen egy árva megyei drótostót szerény helyzetéből került a fejedelmi polcra...és ez a darab föld, a Zalán által törvényesen védett végeladáson került a mi birtokunkba..." Krúdy azzal intézi el az egészet, hogy lehet igaza Vámbérynak, de azt senki neki elhinni és elfogadni nem fogja Magyarországon.
1895. őszén jelent meg a debreceni lapban a lap főszerkesztőjének ajánlva az Egy lump vallomásai című tárcája. Pár nap múlva a címzett, Koncz Ákos válaszolt rá, és a választ jelen kötetünk szerkesztői a jegyzetekben közlik is. A derék hírlapíró úr végtelen szeretettel átfűtött atyai szavakkal inti ifjú kollégáját az éjszakai életbe való túlzott beleszerelmesedéstől. "Önnek én az arcán látom reggelenként, midőn "másnapi hangulatban", úgynevezett "macskabúval" köszönt be a szerkesztőségbe, hogy önt nem elégítik ki sem a gyöngyöző pezsgő jeges csöppjei, sem a gáz halvány fénye által kivilágított chambré... egyszóval könnyelmű élet... Önnek az arcán mindig látok egy vonást, mely nem az önmagával való megelégedés jele, hanem azé, hogy ön szeretne szolid, korán lefekvő, hamar felkelő, spriccereket megvető ifjú lenni... legelőször is arra kérem, hogy az öreg Forgáchot ne küldje délelőttönként azokért a "legöregebb" spriccerekért, melyek megivásáért naponta hall tőlem egy barátságos prédikácziót... tapasztalatom szerint ezek a keverékek önnek éppúgy nem ízlenek, mint az a ledér torma, mely a napokban önt majd megfullasztotta erjével...
Uram! Ön egy szép jövő előtt áll, ennek a szép jövőnek az ajtaját ön felnyithatja szellemének kulcsával. Ámde ne feledje, hogy ha a kulcs megrozsdásodik, nehezen fordul a zárban."
A száztíz évvel késebbi olvasónak itt már egy kicsit elpárásodik szeme. Fölsejlik a fejefájó, gyomraégő tizenhét éves hírlapíró, amint elkínzottan ül a redakcióban, hogy dél körül odaintse a szerkesztőségi szolgát: "Drága Forgách úr, most már bizonyos hogy ennek a cikkelynek a vége sose készülhetik el, ha gyorsan föl nem segít nekem három spriccert, a legöregebbikből no meg egy szép szepesi virslit... gondja legyen rá, hogy a torma friss reszelés legyen..."
Sose lesz így író magából, csóválja fejét a szomszéd asztalnál a főszerkesztő - soha.
