Arc nélküli Vénuszok
A paleolitikus nőábrázolások közül a legismertebb az úgynevezett Willendorfi Vénusz. Ő és még számos társa dús keblű, vaskos combú, telt idomú hölgyet ábrázol. Feltehetően terhes asszonyokat. Ám nem minden szobrocska ilyen. Akad némi eltérés méretben és arányokban, de szinte mind nőt ábrázol, miközben az egykorú barlangi sziklafestészet témavilága jóval gazdagabb. Miért ábrázoltak a szobrocskákon csak nőket? Hogyan lehetséges az, hogy a mintegy húszezer éve készült, egymáshoz nagyon hasonló alkotások egyformán megtalálhatók Szibériától Franciaországig egész Európában. Már a paleolitikum világa is globalizálódott? És tényleg termékenységgel kapcsolatos jelentést hordoztak ezek a szobrok? Az újabb kutatások nem sokat segítenek a kérdések megválaszolásában, sőt csak tovább növelik a homályt.
Nemrégiben sorra érkeztek hírek Németországból, Franciaországból, Lengyelországból, Csehországból és Oroszországból, hogy apró Vénusz-szobrocskákat találtak. A kőbe vagy állati csontba karcolt nőalakok vagy női torzók a földrajzi távolság ellenére nagyon hasonlítanak egymásra. (Koruk huszonhétezer-huszonkétezer év közé tehető.) A stilizált alakoknak nagy fenekük van, vaskos törzsük hosszú lábban végződik. Ezeknek a szobrocskáknak azonban az eddig ismert Vénuszokhoz képest kicsi a mellük, vagy egyáltalán nincs is, miként karjuk és gyakran fejük sem; ha ez utóbbi mégis van, legfeljebb stilizált golyó, arcábrázolás nélkül. A lengyelországi Wilczycében például nemrégiben több mint száz ilyen tárgyat találtak. Mi a titkuk ezeknek a Vénuszoknak?
Az sejthető, hogy a szobrocskák a korabeli szokásokba, életmódba, hitvilágba is bepillantást engednek. Az úgynevezett aurignaci kultúra (mintegy 32 000-22 000 éve) népe vadászott és gyűjtögetett. Könnyen változtatott helyet, bebarangolta az állatok nyomában a tágabb környéket.
Dale Guthrie, a paleolitikus művészet szakértője, az Alaszkai Egyetem professzora a Vénuszok titkait kutatva meghökkentő elmélettel állt elő. Abból indult ki, hogy míg a paleolitikus barlangi sziklafestészetben megjelentek állatok, emberek, férfiak, növények, vadász- és csatajelenetek, vagyis a "művészek" gazdagon merítettek témát a környező világból, addig ezeken a csont- és kőszobrocskákon kizárólag nőalakok láthatók. Guthrie szerint ennek oka az, hogy a szobrocskákat fiatalemberek készítették. "Nem túl nehéz kitalálni, mire gondoltak ezeknek a nőalakoknak a megformálói, miközben a csontba vagy a kődarabba karcolgattak ráérős idejükben. A szobrokon jól nyomon követhető, miként helyezte el társadalmi közegében az őstörténet 25 000 évvel ezelőtti férfija a nőt" - nyilatkozta Guthrie professzor, aki szerint az sem meglepő, hogy 25 000 évvel ezelőtt a telt idomú hölgyeket kedvelték a férfiak. Az ízlések - saját korunkban is tapasztalhatjuk - százévenként is változhatnak. A reneszánsz nőideálja merőben eltért a mai modellformáktól. Egyszóval a professzor szerint az alig 11 centiméter magas szobrocskák hordozható pornográf alkotások voltak. Patricia Rice antropológus szerint azonban nagyon is fontosak azok a különbségek, amelyek fölött Guthrie professzor könnyedén elsiklott. A kutatónő szerint a méret- és alakbeli különbségek az aurignaci kultúra népei közötti idő- és térbeli eltéréseket mutatják. Rice 188 Vénusz-szobrocskát vizsgált meg, és azt találta, hogy az alkotások eltérései egyeznek az egyéb régészeti leletek területi és időbeli eltéréseivel. Vagyis a különböző időben és más-más területen élt aurignaci népességek más-más szobrocskákat alkottak. Habár Rice elméletével sokan egyetértenek, tény, hogy a kutatónő arra a fontos kérdésre nem ad választ, pontosan mi célból készültek ezek a szobrocskák.
Az alaszkai professzor merész elképzelésén kívül akad, aki azt vallja, maguk az ábrázolt nők készítették a szobrocskákat. Szerintük az alkotások alakja, mérete és díszítése jól tükrözi azt a képet, amit a terhes asszonyok megváltozott külsejükről gondolnak.
Mások úgy vélik, hogy az Európa-szerte fellelhető szobrok a paleolitikus világ anyaközpontúságát, matriarchátusát jelzik.
A kutatók többsége szerint a legvalószínűbbnek az látszik, hogy valamiféle termékenységi kultusz részei vagy afféle földanyaistennők voltak ezek az alkotások. De szerintük sem lehet elvetni azt a lehetőséget, hogy a nők nem istenségeket, hanem hús-vér embereket ábrázoltak. Hangsúlyozzák azonban, hogy talán ez az első jó példa a kulturális diffúzió, szétszóródás fogalmára: megjelent egy tárgy, amelynek hasonló formái viharos gyorsasággal terjedtek szét Európában. Nyilvánvalóan nem egyetlen népcsoport vagy törzs terjesztette el ezek használatát és készítését a mai Nyugat-Franciaországtól Oroszországig, hiszen akkora utat nem lettek volna képesek megtenni. Generációról generációra egymás közelében élő népek adták tovább egymásnak ezeknek a tárgyaknak az ismeretét, jelentésüket pedig az aurignaci kultúra népe jól ismerte, és egységesen elfogadta.
