„A lehető legnagyobb részrehajlással és egyenlőtlenséggel”
"Durva aleset": rasszistázás, antiszemitázás
„Politikai elitünk az általa kreált és a média által fenntartott kommunikációs témák csapdájában vergődik” – figyelmeztetett a Népszabadság hasábjain Zsolt Péter szociológus (Katasztrofális játszmák, Népszabadság, 2007. április 2.). Különösen kártékonynak minősíti a „nem határolódik el” játszmát, s annak „igen durva alesetét”, „a másik fél rasszista és antiszemita pozícióba szorítását”. Zsolt Péter kijelenti: ezt a játszmát a baloldali politikusok kezdték Orbán Viktorral szemben alkalmazni, és ez hiba volt. Orbán válaszát viszont – amely szerint „ő általában és semmitől nem határolódik el, mert az ’elhatárolósdit’ gyerekesnek tartja” - megfelelő kommunikációs stratégiának minősíti. Az elhatárolódás ugyanis a tapasztalat szerint nem megbékéléshez, hanem „csak újabb elhatárolódási felszólításhoz vezet”. Más baj is van ezzel: „attól még, hogy egy politikus nem jelenti ki, hogy elhatárolódik, még nem biztos, hogy szimpatizál a jelenséggel, s ugyanez fordítva is igaz. Nyugaton, amikor valaki nagy hangon bejelenti elhatálódását, még nem biztos, hogy valóban el is határolódik” – írta Zsolt Péter. A szociológus egy megjegyzése ugyan utal arra, hogy „valóban volt és van egy stratégiai törekvés a Fideszben, hogy ne legyen tőlük jobbra senki, és akik ott vannak, azok is rájuk is szavazzanak” – de ezt láthatóan nem tartja elegendő indoknak a „nem határolódik el” játszma beindítására.
Zsolt Péter publicistaként, tudományos kutatóként és pedagógusként is mérsékelt, józanságra intő véleményeiről ismert. Ezúttal is egyértelmű a szándéka, hogy kiszabadítsa olvasóit a „katasztrofális játszmákból”.
Az ösvény, amit Zsolt Péter javasol, kétségtelenül a választható lehetőségek közé tartozik. Ne vegyétek komolyan a lejáratott szimbólumok használatát, ne üljetek fel a provokációknak, és a közéleti vitákat máris kevesebb értelmetlen, kiúttalan veszekedés terheli. Nem kell ehhez más, mint a szembenálló táborokban, és főleg a médiában érvényesülő önfegyelem.
Ennek így soha nincs vége
Zsolt Péter megközelítése illik a Méltányosság Politikaelemző Központ (egyik) vezetőjéhez. Én mégis más utat javaslok, olyat, amelyen nehezebb járni. Ahelyett, hogy mindannyian a tisztázás kikerülésén dolgoznánk, próbáljuk meg azt, ami mindenkinek a legnehezebb feladat: szembesüljünk bátran saját ostobaságainkkal, tapintatlan, kíméletlen gesztusainkkal és cselekedeteinkkel. Valódi katasztrófák esetén szilárdabbnak bizonyulhat az a szerkezet, amelyhez ezen a másik ösvényen lehet eljutni.
Az „elhatárolósdi” gyakran válik pozitív kimenetel nélküli (Zsolt Péter kifejezésével „katasztrofális”) játszmává. Az egyik fél beleszorul az „elhatárolósdira” felszólított normasértő szerepébe, a másik fél pedig egyre elkeseredettebben állapítja meg, hogy az a megátalkodott képtelen a szembenézésre. Mindkét fél sértettnek érezheti magát, és a másiktól várja rossz játszma befejezését. Ennek így soha nincs vége.
A tömegesen elaltatott lelkiismeret
Hol lehet a hiba? Talán ott, hogy a vádakkal szembesített, sarokba szorított normasértő „nem ér rá” a vívódásra. Miközben védekezik, nem mardossák kétségek. Bizonyos abban, hogy tökéletesen tiszta. Hiszen nem csinált semmi rosszat, sőt, igaztalan támadások áldozata. Egyszerűen nem indul el az önvizsgálat útján. Nem érezzük rajta a rá eső felelősséggel szembesülő becsületes ember megrendülését.
Márpedig az igazság önmagában tehetetlen, ha nem dolgozik egyúttal a jogosan felelősségre vont ember lelkiismerete. A szembesítés nem sokat ér, ha nem kíséri egyúttal szembesülés.
Lelkiismerete mindenkinek van – de sok mindentől függ, hogy képes-e megszólalni. Tragikus, ha olyan közösségi folyamatok indulnak el, melyek alkalmasak a lelkiismeret tömeges elaltatására. Megszokottá válnak politikai vezérek sokkoló nyilatkozatai, már felszisszenés sem követi megdöbbentő szövegek megjelenését a népszerű, magukat hatalomképesnek bemutató pártok sajtójában, holdudvarában.
Szembesítés és szembesülés
Ennyiben biztosan nincs igaza Zsolt Péternek. Ha Orbán Viktor cinikusan „gyerekességnek” minősíti az 1944 utáni civilizált Európában az elemi tisztesség által követelt nyilatkozatok és gesztusok megtételét, attól az ő egyéni lelkiismerete még rendben lehet, de ez nem a magánügye, hanem mintaadás azok számára, akik előtt ő tekintély.
Ha tekintélyes és befolyásos politikai csoport lép erre az útra, okvetlenül beindulnak a mocorgó lelkiismeret tömeges megnyugtatására szolgáló mechanizmusok is. A turulszobrot állító, árpádsávval felvonuló (vagy a gyűlésén ilyet eltűrő) ember számára kedvenc politikusa, jegyzetírója, tévéműsora fogja szállítani a „magyarázatot”. Mind azt üzeni: nem csinálsz semmi rosszat. Aki „elhatárolósdit” követel, bizonyára kizárólag azért teszi ezt, mert az ellentábort szolgálja. Azt gondolhatjuk, olyan időszakban, amikor a katasztrofális játszmák hívei vannak lendületben, a lelkiismeret nem sokat ér. A lelkiismeret belső tükrünk, ezért lelkiismeretünk nem „valaki mást” mardos, nem szembesítésre törekszik, hanem szembesülésre késztet bennünket. Nem igaz azonban, hogy amikor csak a hisztérikus hangok hallatszanak, közben százezrek lelkiismerete egyáltalán ne dolgozna. Legfeljebb nem látszik, hányan gondolnak növekvő rossz érzéssel közös gyűléseik, vezérpublicistáik, politikai vezetőik fellépéseinek „vadhajtásaira”. A lelkiismeret tiltó szavának erősödése sokáig alig észrevehető. Akkor vezet látványos váltáshoz, ha a terméketlen szembenállást fenntartó játszmákkal először egy-két tekintélyes, „magunk közé való” ember száll szembe, és akkor „hirtelen” kiderül: már tömeges a csömör-érzés.
Máig felülmúlhatatlan példa: Bibó István antiszemitizmus-elemzése
Ne becsüljük le tehát a lelkiismeretet, mint politikai kategóriát. Nekünk, magyaroknak különös szerencsénk, hogy a 20. század legszörnyűbb sebét, a holokauszt-sokkot az események tanújaként szinte azonnal, „helyettünk is” feldolgozta legkiválóbb politikai gondolkodónk, Bibó István. Bibó egyáltalán nem félt a lelkiismeret és a morál kérdéseitől. Érzékenysége, ma is pontosan célba találó szavai mindmáig érvényes hozzászólást jelentenek sokszor újrakezdett (vagy inkább soha abba sem hagyott) vitáinkhoz „katasztrofális játszmáinkról” – és a lehetséges kiutak keresését is segítik (lásd a mellékletet:"Olyan ítéletet mondj, ami ugyanolyan erővel vonatkozik a szólóra magára is"). Legalábbis annak, aki hajlandó belegondolni.
Zsolt Péter a "nem határolódik el" játszmát bírálva elsősorban az antiszemitizmus-vitáról írt, Bibó pedig nem elsősorban, hanem kizárólag erről fejtette ki véleményét hosszú tanulmányában. Ezúttal erre a témára szorítkozom én is. Lelkiismereti vitáink, játszmáink azonban más, morális szempontból érzékeny konfliktusainkkkal kapcsolatban is hasonlóképpen merülnek fel. Hasonló nyitottság, a szembesülésre való hajlam jelenthetne kiutat a terméketlen vitákból olyan ügyekben is, mint a felszabadulás-megszállás vita, amelynek új dimenziót ad a hozzánk közel álló észt nép felforrósodott vitája az oroszokkal, illetve saját SS-múltú honfitársaikkal. Ezzel az írással tehát nem lezárom a gondolkodást, inkább elhanyagolt irányok felé szeretném megnyitni.
