Szerintem ez az igazi hír, nem az, amivel teli vannak az újságok, mármint, hogy "Morális válságban a rendőrség", s amire a Népszava egy órán belül az "Elindult a rendőrség az öntisztulás útján" címmel frappánsan válaszolt; nota bene, képzeljük el a járőrkocsiból kilépő, s társával öntisztulni kezdő rendőrt.

Két okból a kalauz a hír. Egyrészt holnap utazom vonattal, és nagyon nem szeretném, ha Kecskemét tájékán derülne ki, hogy lemaradt a... nem is a kalauz, de egyenesen a mozdonyvezető, márpedig, ha a Magyar Köztársaság intézményei épp ezt a szép, nyárias tavaszt választották ki, hogy atomjaikig leépüljenek, ennek is törvényszerűen be kell következnie. Másrészt a rendőrség morális és szakmai csődjében ugyan mi az új információ? Érdekes: az ország kétharmada egyöntetűen vallja, hogy a vezetés és az egész állomány csődöt mondott, amin már a fejcserék se segítenek, ez a vélemény pedig azért alakult ki ilyen hirtelen, mert öt rendőr e sorok írásáig még nem bizonyítottan megerőszakolt egy fiatal lányt. Amikor ősszel a televízió élő adásában azt lehetett látni, hogy a magyar rendőrállomány teljes vezetése gyakorlatilag hagyta, hogy a Szabadság téri éjszakában az egyik, vízágyúban rekedt rendőrt felgyújtsák, senki se beszélt morális és szakmai válságról, a vasprefektus pedig vasprefektus maradt, Bene főkapitány pedig a gondolkodó főrendőr, a nagy stratéga. Plusz Petrétei miniszter, hogy amúgy milyen jó tanár. Holott - mert a vízágyúban rekedt rendőr végül kiszabadult, tehát "nem esett kár állományilag emberi életben" - ez egy bohóctréfa volt, a rendőri vezetés paródiája; ennyit a mi "vasprefektusi" meg "nagy stratéga" jelzőinkről.

Soha nem hittem volna, hogy még a hatvan évet se érem el, és megvalósul kamaszkorom dédelgetett vágya: hülyének nézni mindent és mindenkit, ami és aki elém kerül. Ráadásul következmények nélkül hülyének nézni a rendőrt, a vasutast, a katonát, minden egyenruhást, s azon túl is: tanárt, hivatalnokot, orvost, politikust, minden létező munkahelyi vezetőt, bíróságról, állami intézményről nem is szólva, ezek ugyanis mind az én szabadságom ellen vannak, az én pattanásos korszakom gazemberei és idiótái, életem megrontói. Erre fel jövök most haza pár nap után Rómából, s a legelső hír, amit olvasok, hogy a város teli van firkálva fallosszal kiigazított Police feliratokkal, s hogy a lakosság köpködi a rendőröket, keményen beszól nekik, azok meg nem tudják, hogyan kell reagálni, és nem is mernek. Másnap reggel egy tizennyolc év körüli diáklány az orrom előtt rágót pukkasztva tegez le két rendőrt, hogy mi a pálya, azok meg csak néznek vissza, bután vigyorogva. És a katona röhög a parancsnokán, a miniszterén, a tanulóifjúság a tanárán, a bíróság szakszerűnek találta a Pusoma-féle ítéletet, és nem szakad rá az ég Lomnici főbíróra, alkalmatlanság hülyeség hátán, és mindezt körbefonja Kövér László diadalmas mosolya, hogy igen, sikerült, leépült az állam, egészen az alagsorig, s még annál is alább.

Persze ha úgy veszem, akkor ez miért volna baj? Végül is tizenöt évesen én éppen ezt értettem szabadság alatt, igaz, nem hittem volna, hogy ez nemhogy megvalósul, de egyenesen politikai program alapja lehet. Most az van, hogy a kétezer éves Pantheon kupolája alatt álltam, s az okuluszon át beömlő fényben arra gondoltam, mi van, ha beesik az eső, s hogy egyáltalán: ekkora bazi, nagy kupolát hogyan lehetett összehozni, de úgy, hogy az még ma is kupola legyen. Aztán a reggeli híradó már mondta is: előző nap két középület mennyezete is beomlott, mert az új vakolatot egyszerűen rányomták a régire, pont úgy, mint az én szobafestőm is a csillár fölé; attól tartok, ez is egyfajta új többséget jelez.

Nem biztos, hogy a kalauz helyében visszaszállnék a vonatra.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa