Csodálkoznék, ha igen, tudniillik akkoriban, amikor a tizenkilenc (tizennyolc) éven aluliakból álló nemzeti csapatok rendre eljutottak a kontinenstornákra, a magyar média és sajtó munkásai legföljebb mínuszos híreket, na jó, cikkecskéket közöltek az éppen aktuális együttesről.

Mintha természetes lett volna, hogy.

A 90-es években - s akkor még vissza se mentünk a '84-ben Eb-aranyérmes válogatottig - szép csöndben tette a dolgát kiválasztott és kiválasztó; a népligeti edzőtáborban Senior-melegítős játékosok költötték el ebédjüket (erőleves, rántott hús, csemege uborka), s a szakvezetők is nyugodtan falatoztak: nem kellett másodpercenként vágóképpé lényegülniük, fotós előtt arcizmokkal játszaniuk, s kávé után oldalas interjúkat adniuk. Ha megjelent valami, akkor a családtagok rögvest kifosztották az újságosbódékat: ki tudja, mikor lesz cikk legközelebb.

Az iménti lírát persze vegyék inkább aláfestésnek. A tények: 1990-től 1997-ig - nyolc évad alatt - 6-szor szerepelt az Eb nyolcas döntőjében magyar gárda. S amíg az MLSZ-elöljárók a fináléba jutáskor rendre megszólaltak a szaksajtóban ("Az ifik mindig és mindenütt teljesítenek!"), addig az edzők később lehajtott fejjel mondták: "Azóta felénk se néztek."

Döntetlen Figóékkal, siker Del Pieróék ellen: és akkor mi van? Ma már...

Ma már egy Eb-selejtező előtt annyi cikk és fotó jelenik meg az aktuális garnitúráról, amennyi anno egy Eb-döntős csapatról hat év alatt (se), hogy aztán képet kapjunk arról: a héroszokká emelt, potentátok feszített mellű esélylatolgatásával terhelt fiúk marketing- és PR-munka silány termékei csupán; olyan áruk, amelyek külföldre érve eladhatatlanok. Hiába villan reggeltől estig a vaku, előbb-utóbb látható: a verbálisan csúcsra futtatottak a pályán tompák, erőtlenek.

Megjegyzem, a 90-es évek végén a Ziegler János (3 Eb-döntő), Piski Elemér (2), Ubrankovics Mihály (1) alkotta szövetségi edzőtrió azt volt kénytelen végighallgatni, hogy eredménytelenül dolgozik.

Viszont a Senior-melegítőt még biztos mindannyian őrzik.