Aztán a trombitás Markus Stockhausen lett a főszereplő. Az első rész végén a közönség kellemes meglepetéssel konstatálta, hogy nem is olyan rémes, számomra ez éppen a kellemetlen meglepetés volt, mert így nincs semmi hősies az Ascent and Pause (ha elfogadjuk a mű angol címét) meghallgatásában, az egész nagyon szépen belesimul a XXI. század eleji, úgynevezett modern zenébe, nem kell kínozni a hallgatót, mert minek. Csak ha nem kínoznak, akkor meg pláne minek. Bach-reminiszcenciák, Miles Davis-reminiszcenciák, német dzsesszreminiszcenciák követik egymást, és az ember nem tudná megmondani, hogy miért hallgat reminiszcenciát, ha ezzel a fáradsággal az eredetieket is hallgathatná. Az egész Fölemelkedés és pihenés bizonyos szempontból roppant közhelyesnek tűnt, minden hallgató valahogy így képzeli el az ilyen című zenei folyamatot, miközben a mű egy nagyon is éles problémát vet föl: miről írjunk?

A koncert második részében elhangzó Markus Stockhausen-mű, a Symbiosis annyival kegyetlenebb, hogy sokkal hoszszabb, annyival szórakoztatóbb, hogy olyan kettős verseny, amelyben öten vannak, két trombita, egy szárnykürt, klarinét és basszusklarinét. Stockhausen kifejezetten szépen trombitál, és talán még szebben szárnykürtözik, a felesége, Tara Bouman felelős a klarinétokért, ám az ősbemutató és a családi virtuozitás ellenére sem számolhatok be életem legboldogabb perceiről, csak a lassú székbe süppedésről és az eszmélet pillanatnyi kihunyásairól.

Ami a Britteneket illeti: nem is olyan szörnyű. Sőt... Tulajdonképpen jó, annak ellenére, hogy a Simple Symphonyt a zenekar némileg hányt-vetetten adta elő. És annak ellenére, hogy a Változatok egy Frank Bridge témára könnyeden, élvezetesen és változatosan szólalt meg, csak ha az ember véletlenül meghallgatja a Britten vezényelte felvételt, akkor gyanús, hogy a szerző maga nem pont erre gondolt, a választékosság és a szellemesség mellett a sokkal szenvedélyesebb, gyötrődő hangnak is meg kellene szólalnia a darabban. Nem Britten, csak a magyar változat, szelídített forma. De nem lenne igazságos a Britten-hagyományok nem létezéséért pont azokat okolni, akik legalább tesznek ez ellen valamit. Már csak azért sem, mert a koncert egészében sokkal több volt az öröm, mint magukban a darabokban, illetve előadásukban. Megint a jó öreg Liszt Ferenc-es hangzás, pedig most megerősítették a nagybőgőszólamot egy vendég hölgygyel. Elsőre túlbiztosításnak tűnt, hiszen a Simple Symphonyban hiába voltak ketten, csak Horváth Bencét lehetett hallani, aztán a másik Britten-darabban kiderült, hogy tényleg szükség volt a szépen lakkozott nagybőgőjű kolléganőre is. És szükség van Várnagy Mihály és Kertész Ottó szép szólóira, meg Rolla Jánosra, szükség, mert annyira meg lehet szokni ezt a hangzást, ezt a világot, hogy tényleg nehéz lenne nélküle.