A megemlékezés diszkrét és elegáns módját választották a szervezők, akik a filmrendezők közül 35 élő legendát kértek fel egy-egy háromperces etűdre – ezekből készült a Chacun son cinema című szkeccsfilm. Efféle inkoherens munka esetében nagy a kockázat, hogy végül összeáll-e egységes filmmé, de ebből a szempontból ez a mű meglepően jó. A legtöbb epizód önironikus vélemény a szerzői moziról, nem kevés egomániával nyakon öntve. Mellesleg némi filmtörténeti műveltséget is igényel, mivel az alkotók többsége az utalásokon túl konkrét filmrészletekkel tiszteleg Robert Bresson, Carl Nicholas Dreyer vagy Federico Fellini előtt. Bár a 35 epizódból álló alkotás tagadhatatlanul hosszú egy kicsit, egymás mellé sorakoztatva mégis izgalmasan mesél a mozi szeretetéről.

A sajtóbeszélgetésen Roman Polanski nem volt ilyen közlékeny. Ledorongolta a „számítógépektől elhülyült” újságírókat, majd felpattant, és közölte, hogy inkább elmegy ebédelni. Semmiképp sem a sértődöttség mondatja velünk, de az ő epizódja valóban villámtréfa volt csupán – könnyedén beleférne valamelyik Szeszélyes évszakokba: az Emanuelle egyik vetítésén a mozi személyzete félreérti egy férfi ritmusos jajgatását, amikor azonban intézkedni akarnak, kiderül, hogy leesett a nézőtéri erkélyről.

A verseny időközben tovább csordogál, átütő remekmű sehol, bár két újabb Arany Pálma-esélyesről beszél a szakma. Az egyik az Ethan és Joel Coen páros No Country For Old Man című fekete humorral átitatott abszurdja, mely Cormac McCarthy sokat vitatott, azonos című regényéből készült, de szinte teljesen a maguk képére formálták a szerzők. Az Egyesült Államok déli részén élő emberek lassúsága és vélt együgyűsége hálás téma, az volt már a kultikus Fargo esetén is. Bár a No Country… nem éri el annak a színvonalát, mégis örömteli élmény, mivel ezzel a rendezőpáros végre hanyagolja a bugyuta vígjátéki stílust – a Betörő az albérlőm című munkájuk például már egészen elviselhetetlen volt –, és visszatért a humor abszurd oldalához. Antihőse, a pszichopata gyilkos és kábítószer-kereskedő (Javier Bardem alakítja zseniálisan) üldöz egy szerencsés cowboyt (Josh Brolin ezzel a produkciójával minden bizonnyal befut), aki lenyúlta a kétmillió dollárral teli táskáját, amelyért legyilkolt vagy egy tucat embert. A kisember menekül a gonosz elől, és az íratlan szabályok ellenére elbukik.

A másik díjesélyes film Gus Van Sant Paranoid Park című bizarr thrillerdrámája. Gus Van Sant tovább folytatja a Jerryben, az Elefántban és Az utolsó napokban látott belassult formulát. Hosszú snittek, sejtelmes hangulat, rezignált tempó, az idő és a struktúra önkényes kezelése – nem csoda, hogy pont Tarr Bélát tartja egyik példaképének. Az pedig egészen megdöbbentő, hogy az ámokfutó képeiről nevezetes Chris Doyle fényképezte a statikus művet. Alex, a tini gördeszkás egy baleset során megöl egy biztonsági őrt, de nem mond senkinek semmit – ennyi a rendező ajánlása a Blake Nelson regényéből készült mozihoz. Tényleg csupán erről szól a film, mégis képes az érzelmeket, a kételyeket, a facsaró lelkiismeretet a vászonra varázsolni.

Angelina Jolie - azért sztárok is feltűnnek a fesztiválon