„Én szeretek rágódni a sóskaszószon is.” FJ

Megpróbálom elképzelni, amint az álom zátonyra fut. Nem megy, nem elég bizarr a fantáziám. Lehet hogy azért, mert nem vagyunk tengerész nemzet. Bár lovas tengerészünk már volt valamikor. Erőlködöm. Aztán az álom hajótörésén keresztül beugrik egy kép. Valaki Di Caprio-ként kiáll a Nemzeti Színház előtti Duna parti imitált hajóorrba, nekifeszülve a szélnek. Ez elragadja képzeletemet. Megelevenedik a Titanic percéletű allegóriája. A kőbe álmodott környezet ezt „lovagolja meg”. A pillanatot, amikor az „új Nemzeti” hajója a pocsolyába süllyedő „régi Nemzeti” romjaiba ütközik. Ugye milyen lenyűgöző!

De nézzük csak, miről is van szó. Azt világosan meg lehet érteni, hogy ha a halászlét összekeverjük az epertortával, akkor az még az elfogyasztás előtt moslék lesz. Amit persze a disznók szeretnek. De vajon mi, huszonegyedik század eleji középosztályosodni vágyó magyarok sertések vagyunk-e, hogy ideológiai moslék-programmal etetnek minket?

A „zátonyra futott álom” metafora tökéletes leírása a „nemzeti oldal” jövőképének. Ahogy tovább elmélkedem, rájövök, hogy maga a Nemzeti Színház épülete is egy megtestesült jövőkép. Nehezen lehetne jobb példát találni. Ez az építmény maga a szervetlen gazdagodásból, feltörekvésből hirtelen kisarjadt, gyökértelen csúcsgagyi. A dzsentri giccs szemérmetlen megtestesülése. A nagyot mondani, mutatni akarás izzadtság- és pelenkaszaga. A „jelet hagyni, bármi áron” hübrisze. A „mi még ezt is megengedhetjük magunknak” hetyke rikkantása. Kukorékolás a „mert megérdemeljük” szemétdomb csúcsain. Önmagáért való, pökhendi, értelmetlen tárgyiasult locsogás. „Nagyot akaró”, erőforrás pocsékoló exhibicionista magamutogatás. Egy mondatban: szónokoló kerti törpe sámlin a Duna mentén.

A felháborodásom nehezen részletezhető. Legyen szó a funkció nélküli „vízköpőkről”, a csipketerítőként a takarandó felületekre dobott „díszszerkezetekről”. Az utcára kifordított díszletekről. A jobb sorsra érdemes színészek hadának területfoglaló szoborparkjáról. Az épület köré összehordott vásári jellegű attrakciókról. Az ürülékspirálként tekeredő, a lehajtott fej nélkül csak liliputiak által járható, árkádokkal ékes „kilátó”-ról, és sok más részletről.

 A „ház” külső grandiozitása és a belső terek kicsinyes piszlicsáréságának ellentéte szembetűnő. A látogató érezhetően nem partner, inkább csak kívülálló „nézője” a nemzeti „életterének”. Nem az a baj, hogy ízléstelenek és harmonizálatlanok a színek – csak a kékeket tudnám feledni - és tárgyak, vacakok és alkalmatlanok az anyagok, végiggondolatlanok, aránytalanok és használhatatlanok „funkciók”, hanem az a baj, hogy az alkotóknak nincs ízlése, arányérzéke. Nem korlátozta őket sem érték, sem mérték. Itt még az erőforrások gazdagsága is hátránynak bizonyul.  Az (egyik) esztétikai szándék a másikat üti agyon (de nagyon).

Persze az is érdemelne néhány sort, hogy megérte-e a létrejött végtermék a ráköltött közpénzt. Különösen ma érdekes ez, amikor felmerül a közpénzköltés „befagyasztása”. Itt mindannyiunk adóforintjainak a klientúra magánvállalkozási bevétellé varázsolásának tanítanivaló mintapéldájával állunk szemben. Mert ugye ez nem volt közbeszerzés? Erre mondják: ügyes! Mert arra sokan képesek, hogy egy szupermarket vagy egy iskola épületének költségeit megbecsüljék. De arra – remélték sajnos joggal az „alkotók” – kevesen, hogy az anyagba álmodott nemzeti víziók „felbecsülhetetlen értékét” a benyújtott számlákkal összevessék.

A pitiáner bizonyítani akarás e felbuzdulásától távoltartott „piacnak” esélye nem volt, hogy az árakat a légből a földre húzza. Versenytől óvottan, szabadon szárnyalhatott a „kinevezett ízlés és szakértelem”. A kegyből osztott, hitbizományként működő felhatalmazás számonkérhetetlenné tette a „kivitelezésért felelős közszolgákat”. Nagyon kicsinek kellett magát éreznie annak, aki mindezeket a dolgokat e sajátos rakásba, a maga dicsőségére összehordatta, összehordta. Elmélkedem a bronzba meredten joviális(!) Gobbi Hildától. Szegény!  Kerülöm - a füvön át - a fogadó-búcsúztató kőfüggöny kulisszát. Csak a legszükségesebbekre kell közpénzt költeni, idézem magamban a minapi szavakat.
 
Vajon eljön-e az ideje, hogy megértjük: mindennek annak kell lenni, ami. Egy színház nem emlékmű! Egy társadalmi program nem kortesbeszéd. A szellemi és materiális környezetünk nem is ünneplésre szánt alkalmi díszletek. A színház – a Nemzeti leginkább! - szellemi életterünk kell, hogy legyen, ahol élünk. Program, akárkié is, közös cselekvésre kell, hogy ösztönözzön minket.

Dán barátom, amikor megmutattam neki, nem tudta megfogalmazni közös nyelvünkön – angolul – az ellenérzését a Nemzetivel kapcsolatban, De én hosszú évek közös munkája után már láttam a szemében, hogy sajnál minket, ezért. Nem ezt várta tőlünk! Jobbra számított. Persze ezt nem mondja, ezt kimondani Európában, így nem szokás. De gondolni azt lehet!

Magamon is csodálkozom! Miért nem tudom túltenni magam a spiritualitásba csomagolt kábítás (manipuláció) egyre gyakoribb traumáin? Miért érdemel szót ez a szerencsétlen zátony metafora vagy éppen ez a szánni való építmény, amit egyébként már annyiszor láttam? Miért nem múlik el belőlem az indulat? Fontos ez? Nincs jobb dolgom ennél?

Sokáig nem értettem, de ma már tudom, a „zátonyra futott álom” szófutama értette meg velem. A múlt zátonyán hajótörést szenvedő, álmot a térbe kiabáló „kerti törpe a sámlin”, azaz az „Új Nemzeti” vált számomra a rendszerváltás korának szomorú emlékművévé.

A Dunán most sincsenek „jéghegyek”, csak a fejekben. Többségünk – remélem - nem zátonyokról álmodik. Egyszer talán elfoglalhatjuk a folyóink partjait köztereinkkel.  Olyanokkal ahol otthon vagyunk. De legalábbis olyanokkal, ahol mindenki valahol megtalálja a saját helyét. Ahol parton sorakozó kisvendéglőkben gazdag és jelleggel bíró étlapról lehet választani. Igény szerint.  A „szakácsok” kínálhatnak halászlét és túrós csuszát kadarkával (magyarosch). Esetleg brokkoli krémlevest és pekingi kacsát bambuszrüggyel, hozzá cserszegi fűszeressel (fusion). Mindegy, csak valaki értékelje közülünk a kínálatot. Valakinek legyen kedve szerint. És legalább ne moslékot tegyenek elénk, mert attól láthatóan rémálmaink lesznek!

A szerző publicista