A gazdasági kapcsolatok még mindig fontosak, de már nem annyira, hogy tökéletes demokratának és csaknem szövetségesnek tüntessék fel Vlagyimir Putyint, és beleszólást engedjenek neki az európai uniós politikába. Angela Merkel soros Eu-elnökként „hivatalból még optimista”, de rajta kívül már kevesen reménykednek abban, hogy június végéig létrejöhet Moszkva és Brüsszel új megállapodása.

Az európai-orosz viszony kihűlése részben Putyinnak, részben az új európai politikus-generációnak köszönhető. A nyugati fővárosokban meghökkenéssel vették tudomásul, hogy az orosz elnök egy évvel a választások előtt „bekeményített”: sem az ellenzéki tüntetőkkel szembeni durva, olykor diktatúrát idéző fellépések, sem a máig felderítetlen gyilkosságok

(Litvinyenko, Politkovszkaja) nem tettek jót megítélésének. De éppígy nem vezetett eredményre az amúgy problematikus EU-tagállamnak tartott Varsó elleni húsblokád, a baltiak fegyelmezése, vagy a gázcsapok időszakos elzárása. Az elmúlt fél év eseményei még a Moszkva felé történelmileg nyitottabb, pragmatikus németeket is elbizonytalanították. A helyzet az elemzők szerint a következő orosz elnök beiktatásáig (jövő márciusig) semmiképpen nem javul, hiszen a keménykedés jórészt „belső felhasználásra”, a választóknak szól. Egyelőre felesleges abban reménykedni, hogy Putyin utódja radikálisan más irányvonalat képvisel – különösen, ha ő is élvezi majd a magas energiaárak adta kényelmes hátteret, az új nagyhatalmi lét illúzióját.

A távolságtartóbb Oroszország-politikához szükség van a nyugati politikusok új generációjára is: Angela Merkel (CDU) német kancellár kezdettől fogva

kritikusabb Putyinnal szemben, mint elődje, Gerhard Schröder (SPD) volt – aki, tegyük hozzá, maga is csak az elhibázottnak tartott iraki háború hatására, Washington ellenpólusaként kezdte keresni Putyin barátságát. Kritikus hozzáállás várható az atlantistának tartott Nicolas Sarkozytől és a hagyományosan Washington-barát brit új miniszterelnöktől is, amely végre jó alapokat teremthet egy egységes európai külpolitikai irányvonalhoz. Más kérdés, hogy a hűvösebb orosz viszony automatikusan magával hozza-e a transzatlanti kapcsolatok reneszánszát – ehhez valószínűleg a Fehér Házban (és az iraki politikában) is változásra lesz szükség. A kisebb közép-európai államok számára már az is jó hír lenne, ha nem kényszerülnek folyamatosan választani Amerika (NATO) és az EU között…

A Moszkvától való távolodás egyébként a német belpolitikában máris vitákat okoz. A nagykoalíció kisebbik pártja, az SPD – kicsit a Brandt-féle Ostpolitikot felelevenítve – folytatná Schröder orosz politikáját, a Putyint jól ismerő Steinmeier (SPD) külügyminiszter a samarai csúcs előtt nem véletlenül utazott személyesen kármenteni Moszkvába. A német diplomaták egy része még mindig abban bízik, hogy Oroszország szoros bekapcsolásával az európai kapcsolatrendszerbe elősegíthetik a demokratizálást - bár erre manapság egyre kevesebb a remény.

Berlin