Ami általában igaz lehet, az utóbbi napok rendőrségi botrányai kapcsán viszont erre hivatkozni kissé furcsán hangzik. A rendvédelem ugyanis jó ideje fej nélkül működik. Ha jobban tetszik, valódi és átvitt értelemben egyaránt fejetlenül. Nem most, hanem vagy másfél évtizede.

Igazán markánsan azonban csak a tavaly augusztus 20-i tűzijáték idején szembesülhettünk ezzel, amikor kiderült, hogy a rendőrség tudott a közelgő viharról, de nem tett semmit. (Mellesleg mások sem jeleskedtek.) Majd kiszivárgott az őszödi beszéd, s jött az MTV ostroma, meg a zavargások sora. Az egyenruhások változatlanul nem álltak a helyzet magaslatán: a köztévét képtelenek voltak megvédeni, és az utcai összecsapásokban sem jeleskedtek. A Kossuth téri „nemzeti vizelde” felszámolása ugyancsak túl kemény diónak bizonyult, bár október 23-án már kétségkívül a rendőrség volt az úr az utcán.
 
Ami kész csoda, hiszen a hatalom egyszerűen a lovak közé dobta a gyeplőt. A kormány a válsághelyzetben sem adott egyértelmű és világos utasításokat, nem támasztott követelményeket – a rendészeti miniszternek a kínos pillanatokban egyenesen nyoma veszett –, a nyilvánvalóan szakszerűtlen intézkedések után pedig szerecsenmosdatásba kezdett.

A sajnálatos események idején arrogáns nyilatkozatairól elhíresült budapesti főkapitány benyújtotta ugyan a nyugdíjazási kérelmét, ám a miniszterelnök nem engedte el. Igaz, ha másként dönt, elismeri, hogy csúnya törvénysértések is előfordultak. Kár, hogy akkor a presztízsszempontok kerekedtek felül. Már csak azért is, mert Gergényi tábornok mostani rapid menesztésére nehéz aktuális magyarázatot találni: nem a BRFK emberei – hanem a Rendészeti Biztonsági Szolgálat emberei – követték el a szexuális erőszakot, és a főváros az autópálya-rendőrök tömeges vesztegetési ügyében sem érintett.

Mindazonáltal nehezen vitatható, hogy az erőszakos közösülés ügyében valakinek el kell vinnie a balhét. Első körben talán az országos és a budapesti főkapitánynak, ám ők legfeljebb „bűnsegédek”. Az igazi felelősség a politikai döntéshozókat terheli – 1990-től egészen napjainkig. Ők egyszer kemény és férfias, majd polgárbarát, utóbb látható rendőrséget vizionáltak, minden különösebb érdemi következmény nélkül. A nagy ívű koncepciókból a polgár is keveset érzékelt; leginkább azt tapasztalta, hogy hangozzék el bármi, az egyenruhások legfontosabb feladata a minden érában nagy kedvvel űzött gépjármű-ellenőrzés marad. „A jogosítványt és a forgalmit kérem” – foglalható össze néhány szóban a magyar rendőrség szakmai ars poeticája.

Ötletekben tehát nem volt hiány, csak a stratégiai gondolkodás hiányzott. Átfogó rendvédelmi koncepcióra ugyanis senkitől nem tellett. Mit várunk el a rendőrségtől, ehhez hány emberre, milyen szervezeti és technikai feltételekre, mennyi pénzre van szükség – ilyesmin senki nem gondolkodott. Miként a kiválasztás, a felkészítés, a számonkérés – divatos fordulattal élve – jogállami követelményeit sem határozták meg. Toldoztak-foldoztak, kisebb-nagyobb strukturális kiigazításokkal próbálkoztak, a rendszer azonban lényegét tekintve ugyanaz maradt. Bár a rendőrségi törvényben az is olvasható, hogy a testület „segítséget ad a rászorulóknak”. Az alapokat nem érintő örökös változtatási kényszernek – és a sokszor ad hoc vezetőcseréknek – így legfeljebb annyi hatása volt, hogy az állományt sikerült folyamatosan kétségek között tartani. Legutóbb – már a második Gyurcsány-kormány idején – azzal, hogy kilátásba helyezték: megvonják a nyugdíjkedvezményeket. A negyvenes korosztály körében sikerült is tömeges leszerelési hullámot kiváltani.

A rendvédelem tehát lassan, de biztosan haladt az anyagi és morális ellehetetlenülés útján. A hazai viszonyok között sem túl jó fizetések, a kedvezmények folyamatos megnyirbálása, a munkafeltételek elvárhatónál mérsékeltebb ütemű javulása, az egzisztenciális bizonytalanság oda vezetett, hogy a középgeneráció elhagyta a rendőrséget. Évtizedes tapasztalatokkal rendelkező, a szakmájuk iránt elkötelezett parancsnokok nélkül pedig az egész szervezet súlyos válságba sodródott. Például azért, mert a fiatalok előtt ma nincs követendő minta, hiszen ki adná át a készségeket, a szakismereteket, a hivatástudatot, és ki közvetítené, hogy a közhatalom gyakorlása hihetetlen önmérsékletet, morális tartást, a törvénytisztelő polgárokkal szembeni feltétlen alázatot követel.

A fejétől bűzlik? Persze, csak nem úgy, ahogyan az ellenzék gondolja. Az erkölcsi válságot nem egyetlen „hazudós” kormányfő, nem egy „láthatatlan” rendészeti miniszter, és nem a kormány talán kevéssé átgondolt átszervezése idézte elő, hiszen a rendőrség a korábbi belügyminiszternek sem volt édes gyermeke. A csőd a másfél évtizedes szerencsétlenkedés következménye. Amelynek egyik látványos folyománya, hogy a zömében kevéssé kvalifikált emberekkel feltöltött egykori Forradalmi Rendőri Ezred – a „karhatalom” – ma is szinte változatlan formában működhet, bár most Rendészeti Biztonsági Szolgálatnak hívják.
Köszönjük, ezt nem kérjük. Akkor inkább mégis jöjjön egy új fej!