Mi van a fiatalokkal? - kérdi tőlem a szerkesztő.

Mi van a fiatalokkal? - kérdem huszonöt éves barátomat.

Mi lenne? - kérdi ő.

Miben hisztek? - kérdem én.

Miben hinnénk? Tanulunk, dolgozunk, igyekszünk. Csak nektek volt módotok idealistának lenni - kissé mintha gunyoros lenne, kissé irigy.

Nekünk sem, már nem - tiltakozom én.

Dehogynem - mondja ő -, csak éppen hatalmon vagytok.

Hogy én hatalmon lennék? - szinte felháborodom.

Nem baj - a hangja incselkedő -, elfoglaltátok a helyeket, mi viszont hirdethetjük magunkat az interneten, egymás közt építitek a hálózatokat, jól bele is bonyolódtok, mi viszont egyenként, párban, ki hogy, megkeressük, ami nekünk kell, méghozzá bárhol a világon. Azt hiszed, műveletlenek és közönyösek vagyunk, pedig más világban élünk. Fogalmad sincs róla, milyenben.

Szóval meg vagytok sértve - szeretnék visszavágni.

Ugyan - már nevet. - Aki nem vár semmit, az nem ábrándul ki, és akit nincs mivel megsérteni, az nem sértődik meg.

1996-ban én is így éreztem valahogy. Lettek volna talán lehetőségeink, de olybá tűnt, a színpadot mások rendezték be, a darabot mások írták, és az boldogult, aki elfogadta a felkínált szerepeket. 1996-ban sértődött voltam, dühös, és abban reménykedtem, hogy a szerepjátszók is remélik a lelkük mélyén, hogy egyszer majd nekiláthatnak új darabot írni. Ehelyett ácsoltak maguknak hatalmas színpadot, és nekiláttak - színházi kifejezéssel - lejátszani azokat, akik a darabot írták, megmutatni, mi az igazi közönségsiker, milyen a modern sztár, a modern szórakoztatóipar. Akik nem játszottak, azok pityogtak egy sarokban, nem bírtak felnőni. Aztán elmentek díszletmunkásnak mégis, vagy kissé sértődötten szétszóródtak a világban.

Igen, sértődötten. A harmincasok-negyvenesek is sértődöttek lettek, ahogy annyian előttük Magyarországon. Én is sértődött vagyok, mert sért, hogy sértődött, dühökön és gyűlöleteken rágódó, klientúrákba fészkelődő országban kell élnem, és tehetetlen vagyok. A Fidesz is sértődött, s még újra és újra - szinte komikus nézni - megsértődik, ha kritizálják, mert tehetetlennek érzi magát, mert nem tudja sem megszelídíteni, sem megsemmisíteni a kritikus hangot. Sértődött az értelmiség, mert talajt vesztett, mert nem szeretik eléggé, és ráadásul még sértegetik is, sértődöttek a politikusok, mert utálja őket a nép, és sértődött a nép, mert úgy érzi, átverik őket az újabb, még kaotikusabb, még hangosabb valakik "ott fenn".

Úgy látszik, csak a fiatalok nem sértődöttek: a sikert tisztelik, a kritikán - ha egyáltalán odafigyelnek rájuk annyira, hogy kritika érje őket - a vállukat vonogatják. Miért is beszél bele ez a sok sértődött, kaotikus, merev és értetlen bolond az ő dolgukba? Mit tudnak ők (mit tudunk mi?), ami őket érdekelhetné? Aki tudja a sikeres cselekvés titkát, az talán beszélhet. De itthon a sikeres cselekvés titka nem nagy titok: a megfelelő helyen, a megfelelő embert felhívni tudni, ott lenni, amikor a megfelelő ember még éppen csak indul a megfelelő helyre, vagy egyenesen megfelelő embernek lenni, akit a megfelelő helyről elindítanak. Hogy a megfelelő ember megfelelő időben való megismerésének megfelelő helye az iskola és az egyetem volt-e, vagy a katonaság, vagy egy kollégiumi szoba, vagy a focipálya, vagy a KISZ-bizottság, vagy egy kis tüntetés, pártalapítás, netán szerkesztőségi szoba: egykutya, mert ők nem voltak ott.

Sebaj, mondta barátom. Úgy látszik, a fiatalok szemében ez a háló csak piti sikereket ígér ma már, átláthatóan korlátos, korlátozó jellegű pályát, nem azt a fajta sikert, amely az emberrel elhiteti, legalább felnőttsége kezdetén, hogy saját határa csak a saját képessége lesz. Legfeljebb nem lesznek helyettes államtitkárok és felügyelőbizottsági tagok - no mondd már.

A pszichológiában van egy fogalom, úgy hívják, érzelmi emlékezet. Valami olyasmit jelent, hogy az események, a tettek, a dolgok, a gondolatok nemcsak úgy magukban, tényszerű tartalomként rögzülnek az emlékezetünkben, hanem az érzéssel együtt, amelyet keltettek, vagy amelyben átéltük őket. Felidézni az emléket azt jelenti, hogy az érzést is felidézzük vele együtt, és néha csak azt az emléket tudjuk felidézni, amelynek érzelmi színe egybevág mostani érzéseinkkel.

Ugyanahhoz a dologhoz néha szeretettel és tisztelettel telt érzés, néha gyűlölet kapcsolódik az emlékezetben. A Fidesz tisztelte az SZDSZ értelmiségét, aztán gyűlölte őket. Az SZDSZ értelmisége utálta a kádári nómenklatúrát, aztán kibékült vele. Az egykori keresztény középosztály lenézte a Fidesz-magot, aztán lelkesedett érte. Az egykori kádári középosztály félt saját nómenklatúrájától, aztán odajutott, hogy csak benne bízhat. Az SZDSZ-értelmiség atyailag protezsálta a Fidesz-magot, aztán félni kezdett tőle. Törékenyebb lelkek, önimádatra hajlók és hatékony emberek nehezen tűrik az ilyesmit: kitörlik az immáron nem adekvát emlékeket. Átírják a saját memóriájukat, hogy átélhessék az éppen aktuális érzést, az éppen aktuális szerepet.

Láthattunk ilyet éppen eleget. Szívszorító hallani, hogy az ifjúság nem idealista - legfeljebb tudatlan, és elhiszi, amit hall. De mennyivel szebb idealista fanatikusnak lenni, mint egyszerűen tapasztalatlannak? Mennyivel jobb bennfentes cinikusnak lenni, mint egyszerűen közönyösnek? Mást jelent a kapuk előtt állni most, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Eleget tudni ahhoz, hogy ne legyünk kíváncsiak, és ahhoz is, hogy lássuk, minél többet nem remélhet senki.

Talán a világmegváltás vágyának, a nagy dolgok vágyának, s ezzel a politika nem karrierista felfogásának eltűnése nem baj. Talán nem baj, hogy nincsenek nagy, lélekemelő közösségi élmények, hogy a közéletről szóló emlékekhez tapadó érzések jórészt a viszolygás, az értetlenség, a tehetetlenség vagy a közöny rokonai. Nincs miért cinikussá sem válni, ha valaki nem volt soha idealista. Lesz belőle szaki, sikeres vállalkozó, egyszerű karrierista, egyszerű rendes ember. Érzelmi emlékei a szerelmeiről, a barátairól, a családjáról, a főnökeiről és a vetélytársairól fognak szólni.

Látok sikeres fiatalokat, akik egyedül "megcsinálják", vagy jól feltalálják magukat, könnyen beilleszkednek a "felnőttek" közé, vagy megelégednek a kezdő pozícióval, és hajlandók sokat dolgozni. Látok céltudatos fiatalokat, gyakran mulatságosan magabiztos embereket, akik minden pillanatban azt mutatják, hogy tudják, mit akarnak, és hogyan juthatnak el oda.

Amióta pedig napról napra lelki gyötrelmekkel, mások gyötrelmeivel foglalkozom, látok elveszetten bolyongókat is, akiknek sehogy sem sikerül elkezdeniük az életet. Látok olyanokat, akik dühösnek és tehetetlennek érzik magukat, de nincs hová törekedniük a dühükkel, és látok olyanokat, akik végletesen sérültek és elhagyatottak.

Mi a közös bennük? Úgy tűnik, az, hogy nem nagyon tartanak rá igényt, hogy gondjukat viseljék, és nem reménykednek ebben.

Jó ez, ha a paternalizmus árnyától félünk, attól, hogy a magyar mindig valahonnan máshonnan várja a jótékony változást, mert még a kádári időkben ehhez szokott, vagy mert az egymást követő kormányok, központosítási és osztogatási hevületükben, ehhez akarnák szoktatni. Mégis különös azért az elvárások, a korosztályi igények hiánya, vagy legalábbis a nyilvános megnyilvánulásuk hiánya. Mindenféle politikai ígéretek, központilag szervezett mozgalmak igyekeznének "megszólítani" az ifjúságot, és az ifjúság nem felel - gondolom tanul, dolgozik, boldogul, bulizik, smsezik és internetezik, moziba jár és videotékákat látogat, nyüzsög a bevásárlóközpontokban, zajongva megtölti a kávézókat és a gyorséttermeket, szóval a maga dolgával van elfoglalva.

A megszólítási kísérletek inkább nevetségesek, mint ijesztőek - tán még az ösztöndíj- és kölcsönrendszer lenne valami, ha az lenne, aminek lennie kéne -, de a megszólítás kudarcában van valami ijesztő: mintha a megszólítottak egy másik országban élnének, amelynek határait - egyelőre - védeniük sem kell, mert annyira láthatatlan az úgynevezett felnőttek számára, hogy akkor sem érzékelik, amikor keresztülvágnak rajta. A drogokkal kapcsolatos tiltások, az erőszak kultúrájáról szóló prédikációk, az erkölcsi buzdítások és a mozgósítási kísérletek lecsúsznak erről a világról, még ha elérnek is időlegesen a szerzőik szemében némi önigazolásra okot adó eredményt. A fiatal házasokat célzó intézkedések nem vesznek tudomást arról, hogy a civilizált világ tendenciája az, hogy a fiatalok későn házasodnak és vállalnak gyereket, éppen mert "polgári", középosztályi létre vágynak. Az iskolarendszer lassan szétrohad, a pályakezdő diplomás mindjárt pályaelhagyással kezdi, és menedzsernek áll vagy akár titkárságvezetőnek, a fiatalok ára nem túl magas - Ratkó-gyerekek gyerekei -, de legalább megveszik őket, ellentétben szüleikkel. A fiatalok a fogyasztói világ leghasználhatóbb elemei, a reklámok főszereplői és hirdetések célpontjai, akiknek szubkultúrái összefonódnak a tömegkommunikáció világával, annak ható-, alkotó- és gyarapító elemei, s fogyasszák bár az imázskampányok bármely elemét, elvárják, hogy az róluk szóljon, és észreveszik, ha nem róluk szól.

A maguk módján képzelik még azt is, milyen volt huszonévesnek lenni máskor, például 1989-ben. Mély benyomást tett rám, hogy az egyik legnézettebb magyar film, a Moszkva tér alkotói mai huszonegykét-évességüket, és annak minden érzését, vetítik vissza abba az időbe, amikor én voltam huszonegy-két éves, és sikerük van vele, jórészt a mai huszonévesek között, méghozzá megérdemelt. A maguk érzelmi emlékeit írják vissza a közelmúltba: ennél tisztább és tiszteletre méltóbb elhatárolódás mindenki mástól és a fennkölt közelmúlttól, amely eszerint lényegtelen, unalmas, abszurd és érdektelen, talán nem is lehetséges. Az a film a maga kedves és blazírt módján tiltakozás: volt-e, aki észrevegye?

Egyszóval, úgy látom, hogy a fiatalok nem vállalnak közösséget senkivel, se az úgynevezett felnőttek világával, se az úgynevezett magyar társadalommal, nem szólva az ezeréves magyar történelemről vagy annak darabjairól (amely persze amúgy díszként, az önazonosság pótlékaként használható, olyasféleképpen, mint egy Martens-bakancs cipőfűzőjének színe: nem tudás, hanem szimbolikus kitűző formájában). Talán még egymással se vállalnak közösséget - megkeresik a nekik való utat, a nekik való embereket, és kész.

Menet közben majd csiszolódnak, a vágyaik majd a lehetőségeikhez igazodnak, és mintha tudnák, hogy mindenekelőtt a lehetőségeket kell megismerni, és arra, hogy bárki helyettük felismerje a lehetőségeket és segítse őket az úton, semmi remény.

Harmincon túlról visszanézve egy szakadékot látok: akik utánunk jönnek, nem fognak emlékezni ránk - mit mondjak? hál\' istennek. Számukra értelmetlenek azok a küzdelmek, amelyeket a mai elitek réges-régi forgatókönyvek szerint vívnak, egyre öregedő közönségnek. Ha egyszer sikerült lejáratni néhány alapvető fogalmat - márpedig mintha ezen igyekeznék a kieséses rendszerű politikai pingpong (az marad benn, aki mindent visszaüt) -, megmérgezni olyan fogalmakat és a velük társuló érzelmeket, mint közösség és egyéniség, stabilitás és előrelépés, megőrzés és újítás, lendület és lelkesedés, tekintély és lázadás, megfelelés- és túlszárnyalás vágy, akkor nincs helye a fiatalságnak, nem jelent semmit fiatalnak lenni. Hacsak be nem szíja valaki azt a lassú mérget, amelyről valaha Babits beszélt, s amelyet oly nagy igyekezettel csöpögtet ma a jobboldal beléjük. (A baloldalnak idevaló méregfoga sincs - vagy feltételezhetem, hogy távol áll tőlük a populizmus és az indoktrináció?)

Haragusztok ránk? - kérdezem reménykedve.

Ugyan, nem haragszunk senkire - mondja fáradtan. - Néha, talán.

De nem hisztek nekünk? - próbálkozom tovább.

Másnak se. Vagy annak, aki a leghangosabb. Vagy mindig másnak. Vagy aki tetszik. Vagy aki teljesíti. Azért főleg magunknak.

És a Fideszt szeretitek? - kérdem én, szomorúan.

Legutóbb a Fideszre szavaztunk - mondja ő. - Az nem ugyanaz.

Választások előtt vagyunk, és azon tűnődik mindenki, hová fognak szavazni a bizonytalanok, akik között olyan sok a fiatal. Vannak korszakok és helyzetek az emberi történelemben, amikor a húszévesek megvadulnak, át akarják venni a világot, vagy fel akarják áldozni magukat valaminek a nevében. Ez a mostani nem ilyen, megelégedhetnénk ezzel. De vajon miért nem ilyen?

Az én korosztályom azért bizonytalanodott el szavazóként, mert elvesztette a reményt, hogy kötődhet valahová (hacsak nem egy klientúrához akar kötődni), hogy valamelyik politikai erő majd kifejezést ad annak, amit gondol, majd azt a nyelvet honosítja meg, azt a gondolkodást, amely közel áll hozzá. Nem tudom, a mostani fiatalok milyen nyelvet vagy gondolkodást szeretnének viszontlátni, és nem hiszem, hogy ilyen kötődésre vágynak. Amíg nem kötődnek, addig legalább mulathatnak az egészen, vagy kimaradhatnak belőle, a kötődők ugyanis, a jelek szerint, nemcsak az önkritikájukat és/vagy az illúzióikat vesztik, hanem a humorérzéküket, sőt a személyiségüket is.

Más korosztályok csoportok, ízlések, érzelmi emlékek mentén szavaznak, noha csoportjukat és emlékeiket - ha engedik, és sokan engedik - a politikai pr műhelyeiben csomagolják és címkézik számukra, s valójában a függőség és az ideológiai maszlag megalázó keverékei. Ha nem kérnek belőle, akkor tehetetlenül állnak a saját eszükkel megmért érdekeikkel, mert nem számítanak rá, hogy a választások után is meghallgatják majd őket.

Miért akarnának a fiatalok függőséget és ideológiai maszlagot, miután már arra kényszerültek, hogy boldoguljanak egyedül is? Ők csak pragmatikusak, mi, úgynevezett felnőttek, csalódottak és sértődöttek vagyunk. Magyarországon a pragmatizmus és a hedonizmus idealista, jövőbe néző beállítottság, ha a forgalomban lévő kihegyezett eszméket tekintjük. Akinek így tetszik, a Szent Korona kultuszát élvezi, akinek úgy, a Sziget koncertjeit, mindenesetre ez magánügynek tűnik, nem afféle végállomás, ahonnan nincs tovább.

Az a fiatal, aki ma Magyarországon pártjellegű politizálásba kezd, elhagyja a fiatalok világát. Nagy erőkkel próbál összehalászni magának valamilyen csoportot, amelynek élére állhat, de láthatólag nem sok sikerrel. Az Új Baloldal, a Fidelitas, az Új Generáció vezetői eleve karrierpolitikusként indultak (lesz utánpótlás a jelek szerint, ha sovány és gyenge minőségű is), de alig hiszem, hogy néhány tucatnyinál több fiatal volna, aki lelkes azonosulással követi a pályájukat (persze, mint mindig, most is számítsuk le azokat, akik már pozíciókat kaptak).

Annak idején a Fidesz európai, sőt világunikum volt a maga generációs színezetével. Mivel e generációs színezetet - a kemény mag áthatolhatatlan hatalma révén - némileg megtartotta, "fiatalabb" pártnak tűnik, mint más pártok, és most a fiatalítás hiányának - egyébként jogos - felemlegetésével igyekszik ezen imázsát (is) erősíteni. De a hatalom megszerzésének és megtartásának rettenetes küzdelme folytán oly avíttas jelmezeket volt kénytelen magára venni, annyiféle imázst próbál egyszerre sugározni, hogy olyan most, mint a régi vásárokon mutogatott "vén gyermek". Világszenzáció, amely kissé viszolyogtató, de ellenállhatatlan vonzást gyakorol a nézőre. Más szakállak pedig oly régen nőnek, hogy már a kiserkedésükre sem emlékszik senki harmincon alul.

A fiatal most választhat a tiltakozó szavazat és a közöny között. Azért ebben az egyben, úgy néz ki, mégis kezdenek összeérni lassan a generációk.