De nem Cannes-ban. Itt minden megengedett, sőt minél kirívóbb, annál előkelőbb. Az idei repertoárból hiányoznak még a földönkívüliek, a Marilyn Monroe-klónok, akárcsak azok, akik főműsoridőben a tízezer bámészkodó és a népes sajtó figyelmét akarják felhívni valamely politikai üzenetükre. Még a szállodai dolgozók beígért sztrájkja sem történt meg, talán, mert nagyon sokan állnak sorba, hogy felszolgálhassák George Clooney vagy Angelina Jolie pinot noir-ját. Érdekes, mintha most szabadabban mozognának a sztárok is, Wong Kar-Waijal egy szálloda hátsó bejárata előtt válthattam pár szót, de azt is végignézhettem, amint Chloe Sevignyt fotózzák a meseautók között.

A hatvanadik cannes-i fesztivál tehát csendben csorog, talán túl normálisan is, alig várjuk, hogy valamelyik celeb végre okozzon valami botrányt. Ez biztosan be fog következni, mivel a direkt véletlen magamutogatás itt már az '50-es évek óta sikk. Emlékezzünk csak a B-mozik dívájára, Simone Sylvára, aki úgy adott lökést a karrierjének, hogy lekapta a bikinifelsőjét, ügyelve arra, hogy legalább ötven fotós legyen a közelben. Később éveken keresztül keresték a fotósok azokat a lányokat a Croisette-en, akiket rá lehetett dumálni egy toplessmutatványra. Egészen addig, míg Francoise Deldick félmeztelenül be nem lovagolt a Carlton hotelbe. A legjobb felöltözött antré viszont Jeanne Moreau-é volt, aki egy hosszú megterített asztalon sétált végig 1958-ban.

Cannes a világ központja, minden évben, egy bő hétre. Nagy szó, hogy végül is ezt egy kulturális rendezvénynek köszönheti. Olyan, mint egy ismétlődő, huszonnégy órás Fellini-film. Sosincsen vége, része vagyunk a forgatagnak, és nem is nagyon akarunk kilépni belőle. Pedig néha muszáj, de ilyenkor mindig rossz érzése van az embernek, mintha lemaradna valamiről. A jelenség nemcsak a szakma és a sajtó képviselőit teszi függővé, számos turistát is vonz. Az amerikaiak például előszeretettel le is szólítják az embert, ha észreveszik a nyakában az akkreditációs kártyát. Náluk már csak az ajtónál jegyért könyörgők a kibírhatatlanabbak, igaz, a pálmát (nem az "Aranyat") az a koldus viszi el, aki készpénzt már nem, csak a filmpalotába szóló jegyet fogad el.

De ne feledkezzünk el a filmekről se. A mustra harmadik napján még mindig az a téma, hogy az eddig csak tökéleteset alkotó Wong Kar-Wai első amerikai rendezése, a My Blueberry Nights mekkora csalódás. Tökéletes példa arra, milyen, ha kilúgozzák a mester stílusjegyeit, és megmarad az édes-mázos romantika. De az is legalább ekkora meglepetés, hogy az Arany Pálmára is esélyesnek tartja a kritika Christian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjét, amely a román kommunizmus utolsó napjait mutatja be. Felemás érzéseim vannak viszont az orosz Andrej Zvaginycev Számkivetés című drámája miatt. Bár ugyanolyan gondossággal és tehetséggel elkészített mű, mint az Arany Oroszlánt érő Visszatérés volt, de a rendező itt túlfeszítette a húrt. Míg a vásznon gyönyörű képek illusztrálják a környezetet, a figurák rezignált jelenléte forrongó drámai érzelmeket rejt, amelyeket viszont egytől egyig elfojtanak. Rendkívüli érzékenységgel elkészített művészmozi ez, amelynek nagy hibája, hogy egy képkocka erejéig sem lazít, a túlzott naturalizmus meg néha banalitást szül. Kérdés, hogy ez koncepció volt-e: mert a filmet a kritikusok inkább tragikomikusnak tartották, mint megrázónak.

Borítékolt botrány