A kultúra minden jel szerint változik, s lehet akár törekedni a változtatására is. Az 1989 előtti világban a kultúraváltás szó nem volt használatos, s inkább a tudatformálást vagy a szocialista tudat fejlesztése fordulatot hangoztatták unos-untalan. Az ország intézőkörei nemcsak magasabban vannak nálunk, messzebbre is látnak - vélték. Emlékszem, az 1960-as években két Dabasra szorult barátomra, amint nevetve mutatták, hogy a kultúrház éves tervében ott volt a feladatuk: tudatformálás. Lehet vele próbálkozni. Egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy a régi vicclap mottója szólt.

A kultúraváltás most vélhetően valami olyasmit jelent, hogy az állampolgári népesség tömegméretekben legyen képes a szó szoros értelmében számot vetni a saját és az ország lehetőségeivel és képességeivel. Ne csak úgy éljünk bele a vakvilágba, hanem számoljunk. Vegyük tudomásul, hogy nincs ingyen ebéd, azaz nincs állami ajándék, valakinek állnia kell a cechet, és jólétünk érdekében ne tűrjük el a potyautasokat, vagyis azokat, akik állítólag csak úgy lébecolnak az állami juttatásokban. Lehet valami igazuk azoknak, akik így érvelnek. Mert valljuk be őszintén, hogy a kalkulatív magatartás nem hatja át életünk minden rezdülését, már csak azon egyszerű ok miatt sem, mivel többnyire nem értünk a kalkulusokhoz. Azaz e szempontból nem tágkeblűek és nagylelkűek vagyunk, hanem gyöngék vagyunk számtanban. Így aztán, amikor a merő profitabilitás mellett érvelő közgazdászok állapotunk jellemzéséül számokkal szembesítenek bennünket, igencsak zavarban vagyunk. Zavarban vagyunk, mert egyrészt belátjuk, hogy a számolni tudás kultúránk része - és jót tenne, ha jobban értenénk hozzá -, de valahogy nem akaródzik elfogadni, hogy kultúránk vezérelve a számítás legyen. De mégse a számtanról és annak tudásáról van szó.

Hogy mi a kultúra, amin állítólag változtatni kell, s lehet-e azt változtatni, vagy csak úgy változik - nos ez fogas kérdés. Már azért is, mert mint közhelyszerűen emlegetni szokták, a kultúrának több száz tudományos definíciója van. De a figyelmes olvasó észrevehette, hogy az előbb a számolás és a számítás szót felcserélően használtam. S ezzel máris térdig gázolunk a kultúra problémájában. Az egyik szó ugyanis egy semleges gondolati tevékenységre utal, a másik egy magatartás morális elítélését is tartalmazza, noha a két jelentés szóburka alig tér el egymástól. A további szakszerű magyarázat a nyelvészekre tartozik, de mi mindnyájan, bármiféle magyarázat nélkül is érezzük a jelentésbeli különbséget. Ez az érzet pedig valami olyasmit sugall, hogy kultúraváltás címén kultúránk általános értékmérőjévé valami piaci értéken való számolás válik. Kapitalizmus van, ez a korszellem - mondják. De milyen is ez a korszellem?

Jobb talán, ha eltávolodunk egy pillanatra saját hétköznapjainktól, hátha egy példán többet értünk meg ebből a globálisan terjengő problémából. A múltkoriban 15 brit tengerész, illetve tengerészgyalogos iráni fogságba esett. Világpolitikai hír, növekvő feszültségek, komor értelmezések az atomfegyverekről, illetve az olajárak esetleges emelkedéséről. Egy csomó kép a televíziókban. Furcsa volt ugyan látni a fogságba esettek kissé vidámkodó és bőnek tetsző nyilatkozatait az iráni televízióban - de hát istenem!, mentik a bőrüket. Aztán minden rendeződött. A háttérben megegyeztek, a fegyverüktől megfosztott brit fegyveresek hazatértek, s mihamar részletes nyilatkozatokat adtak immár szörnyűséges színekben fogalmazott kálváriájukról. S ekkor tört ki az igazi botrány. Kiderült, hogy a hazatért hadfiak a hadvezetés kormányszintű exponenseitől kaptak engedélyt, hogy szép summáért eladják igaz, vagy csak kiszínezett történeteiket a bulvársajtónak. Jól számítva, kalandjaikat azonnal pénzzé tették. A brit közvéleménynek ez egy kicsit már sok volt a számításból.

A probléma korántsem csupán a háborús körülmények között fogságba esettek viselkedése önmagában (a helyzet bizarrságához tartozik, hogy Irán és Nagy-Britannia közt nincs hadiállapot), hanem hogy ez elsőre miért is tűnt sokak szemében természetesnek. Nos, itt valami változott az értékrendben. Közismert, hogy a hadijog genfi szabályai szerint a hadifogolynak csak nevét, számát és beosztását kell elmondania. Tovább semmi mást, s a legkevésbé sem illő az ellenség propagandaeszközévé válni. Hogy miként viselkedtek a brit fegyveres erők tagjai, ha fogságba estek - maradjunk csak a XX. századnál -, azt esetenként és konkrétan nem tudhatjuk. Az eszmény azonban, amely a Híd a Kwai folyón című filmből a fél világ számára megmaradt, az a brit katona meg nem törhető, flegma tartása. A becsület, a szolgálat és a rezervált magatartás volt a minta, sokan követték is ezt a mintát. Mára változott a világ. Michael Elliott, a Time magazin egyébként angol vezető publicistája úgy látja, hogy a brit kultúrában bekövetkezett változás még leginkább két, egymást nem éppen szívelő asszonyhoz kapcsolható: Margaret Thatcher miniszterelnökhöz és Diána hercegnőhöz. Az egyéni életsiker, az elismertség elvileg a szolgálat és a becsület absztrakt értékektől függött, míg aztán ez Thatcher asszony régi intézményeket megroggyantó reformjai következtében a piaci siker pénzben kifejezhető névértékére váltott át. A szomorú szemű hercegnő pedig - szakítva a szenvedő hallgatással és nyeléssel, ami mint a brit királyi család tagjának, kutya kötelessége lett volna a régi normák szerint - a világ képernyőinek és az élvezeti társadalomnak a celebritásává vált. A brit tengerészek teheráni, s az azt rögvest aprópénzre váltó, jórészt televíziós kalandja jelzi, hogy mekkora változás következett be a látszólag elfogadhatónak, magától értetődőnek tetsző magatartásokban. A történeteik eladását követő felzúdulás pedig azt jelzi, hogy nagyon sokakban viszont egyáltalán nem következett be ilyen változás.

A kultúrát megjelenítő gondolkodásunk, magatartásunk igen összetett jelenségegyüttes. Kétséges, hogy a kultúraváltást emlegetők tényleg átlátják-e azt, amin változtatni akarnak, s ki tudják-e számolni a beavatkozásuk eredményeit. Kevesebbet markolva, egyszerűbb célok kitűzésével talán többre jutnánk.