"Nincs válasz - és a férjem se hív többé"
Özvegy Ódor Ervinné naplószerűen összeállította férje betegségének történetét. Az írás, amit átad, szubjektív, de a szavak szövete, a szöveg pontos.
Ódor Ervin egykori büntetőjogász az idén januárban nem érezte jól magát. Nem volt semmi vészes tünet: csak egy kis gyengeség, szűnni nem akaró fáradtság. A László Kórházban kiderült, valószínűleg béldaganat okozta a tüneteket. Ott nem tudtak ezzel a betegséggel mit kezdeni, ezért azt javasolták: keressék fel a Rókus Kórház szakemberét. Ódor Ervint ott is megvizsgálták, s azt mondták: nem tudják, hogy jó- vagy rosszindulatú elváltozásról van-e szó. Az orvos közölte, hogy az ő állapotában ennek mi lehet a várható legrosszabb kimenetele: szó sem volt arról, hogy belehalhat. Azt is jelezte: mivel bizonytalan, hogy a Rókus Kórház az aktív ellátásának megszüntetése miatt elvégezheti-e még a szükséges beavatkozást, menjenek olyan kórházba, ahol megmarad a sebészet.
Ódor Ervin orvos barátok javaslatára került egy másik fővárosi intézménybe, a Margit Kórházba. S bár a sebészeti ellátás lehetősége a reform okán április elsejétől itt is - éppúgy, mint a Rókusban - megszűnt, a főorvos ezt nem látta akadálynak.
"Papíron már március 31-én benn feküdt a férjem, a valóságban azonban csak április elsején kapott ágyat" - mondja Ódorné. Összességében öt alkalommal volt szövettani vizsgálat, ám az eredményéről csak szóban tájékoztattak. Lelet máig nincs. A vizsgálatok kellemetlen, fájdalmas beavatkozások voltak. Ám a jó hír, hogy a szövettan nem mutat rosszindulatú elváltozást, elviselhetővé tette a tortúrát. Bíztunk az orvosban, mást nem is nagyon tehettünk. További három alkalommal készült ultrahangvizsgálat is, ez azonban az orvos szerint már rosszindulatú elváltozást mutatott. Az utolsó negatív szövettani vizsgálat eredménye után, március 22-én a főorvos négyszemközt azt javasolta: a férjem feküdjön be, még nem tudja, mikor, mert a kényszerű leállás miatt sok a műtétre váró páciense, de operálni fogja. Nyilvánvaló volt, hogy zárás előtti nagyüzem van a műtőben, sem magukat, sem az ápolószemélyzetet nem kímélték, csak operáltak. Az laikusként is feltűnt, hogy miután a sebészet már nem vehetett fel papíron beteget, a műtétre várók egyéb osztályokra kerültek. Feküdt operációra váró a belgyógyászaton, a gégészeten, s ki tudja, még hány helyen. A férjem még a sebészetre került. A nővérpulttól a legtávolabb eső, háromágyas szobában helyezték el. Ennek azért van jelentősége, mert a műtét után is ide hozták vissza, s ha nem kószál a szobája felé egy másik beteg, már akkor meghal. A műtét helye ugyanis bevérzett, az ágyról már a földre csorgott a vér, de a nővér nem ment a legtávolabbi szoba felé. A betegtárs riasztotta az orvost, így került sor néhány órán belül újabb műtétre, a vérzést elállító beavatkozásra. Hat palack vérre és három palack plazmára volt szükség a keringés rendezéséhez.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy hiába volt láza, nem figyelnek a férjemre. A hőjét is csak reggel, vagy akkor mérték, ha követeltem. A ténylegesen mért érték helyett rendre kevesebbet jegyeztek fel a lázlapra. Amikor 39,8 fok volt, akkor is csak 39-et. Volt eset, amikor hárman ellenőriztük a mért értéket, de az adatok megmásítására senki nem adott magyarázatot. A műtétet követő harmadik naptól a láz állandósult. A mindig tiszta, önmagára igényes férjem hosszú órákat, teljes éjszakákat töltött váladékkal szennyezett ágyban. Hiába kértem, hogy cseréljék le az ágyneműt, a párom mind gyakrabban panaszkodott, hogy csípi a bőrét, a műtéti sebet a váladék. Egy idő után én lettem a "kellemetlenkedő hozzátartozó".
Nem vették figyelembe a gyógyszerallergiáját sem, s amikor számon kértem, miért kap a számára kockázatos szerekből, a nővér csak annyit mondott: bocsi. Ekkor már semmit nem bíztam a véletlenre. Magam vásároltam, és vittem be a kórházba a férjem által szedhető gyógyszereket. Az első műtétet napok alatt újabbak követték. Hol szétfoszló varratokat, hol tályogot korrigáltak.
Hiszem, hogy ha gondosan ápolják, s odafigyelnek a gyógyszerezésére, még ma is élne. De erre senki nem ért rá. Aki épp nem operált, az állást keresett vagy újabb páciensre vadászott. Aztán csak mentek, mentek a műtőbe. Olykor a hozzátartozókat kérték arra, hogy a frissen operált, ébredező rokont kicsit figyeljék, mert az intenzíven nincs hely ennyi műtöttnek.
A második beavatkozás után két nappal a főorvos telefonon közölte velem, hogy másnap, a nagyműtétek előtt van egy kis ideje. Megoperálja harmadszorra is a férjemet. Mindez a beteg beleegyezésével történik, mert megbeszélte a férjemmel. Orvos ismerősünk megnyugtatott: ez rutineljárás, később, a bélszakasz gyógyulása után, visszaállítható az eredeti állapot. A férjem nem emlékezett rá, hogy belement volna egy újabb műtétbe. Tudata ekkor már gyakran nem volt tiszta, s ezt az orvos is láthatta. Egyre romló állapota miatt mégis megtörtént a beavatkozás. A furcsa jelenségek nem múltak, sőt, a műtéttel lezárt területről sűrű váladék és sok vér folyt.
Ekkorra már tragikus volt a helyzet. A főorvos javaslatára megpróbáltam fölállítani, de Ervin menni már nem tudott. A halála előtti estén azzal búcsúztam, hogy később újból hívom, addig próbáljon meg pihenni. Attól kezdve az ügyeletessel sem én, sem orvos lányunk nem tudott kapcsolatot teremteni, a nővér sem adott tájékoztatást. Már csak a halálhírt közölték reggel.
A főorvos azt mondta: mit várok, valamennyi munkatársának egzisztenciális problémái vannak.
A sebészeti ellátásról zárójelentést a mai napig nem kaptam, az intenzív kezelésről csak határozott kérésemre jegyezték be pontosan a férjem ellátásának idejét. A papíron egy nappal többet volt az intenzív osztályon, mint a valóságban.
Magamra maradtam. Pedig hazavártam őt. A falakat tisztára festettem, tiszta ágyneműt húztam neki.
Nem tudok nyugodni, egyre csak kérdések tolulnak a fejemben: ki egyezhetett bele abba, hogy az ellátás hivatalos megszüntetése után ilyen intenzíven, ellenőrizetlenül végezzenek ebben a kórházban műtéteket reggeltől késő délutánig? Mekkora intenzív osztályra van szükség ilyen nagyüzem mellett? Tudnak-e a hatóságok arról, hogy a kórház sebészeti betegeket "rejteget" más osztályokon? Kinek a feladata lenne, hogy a betegek érdekében a szabályos működést ellenőrizzék? Mennyi a műtéti kockázat, és hol kezdődik a gyógyító szervezet felelőssége? Ki engedheti meg magának, hogy orvosi dokumentációt hamisítson? Miért kell egyetlen embernek is méltatlan helyzetben meghalnia a XXI. század elején egy világvárosban a gyógyítható bajával?
Nincs válasz - és a férjem se hív többé.
Lapunk az elkészült cikket bemutatta az ügyben érintett Szent Margit Kórház főigazgatójának, aki nem kívánt a cikkben leírtakhoz hozzátenni semmit mindaddig, amíg az ügy minden részletét feltáró vizsgálattal nem készülnek el. Özvegy Ódor Ervinné férje halálának körülményei miatt panasszal fordult az Egészségbiztosítási Felügyelethez is. A hatóság vizsgálata megkezdődött. (D. A.)
Mondja el véleményét a Népszabadság Online-ról!
Olvasóinknak szánt kérdőívünk itt >>>
