Világéletmű
Pedig magyar volt. Annyira magyar, hogy nemcsak élete végén haza írt leveleit írta alá az innen hozott becenévvel, a monográfia-nagyságú katalógusban is végig Lajkót emleget a volt amerikai építész munkatárs - jó volna tudni, hogy ejtették ki ezt a Lajkót.
Életművének amúgy semmi köze Magyarországhoz, de ez nem rajta múlott. A pécsi születésű Breuer Marcell Lajos tizennyolc éves korában, kilencszázhúszban elment a Bauhausba, ott a rendkívüliek között is rendkívüli tehetségnek bizonyult, aztán az induláshoz illő világkarriert csinált, először dizájnerként, aztán építészként, Németország után először Angliában, végül az Egyesült Államokban. Minden dizájntörténet egyik főfejezete, a csőbútor feltalálójaként tisztelik, a klasszikus modern építészet óriása, életművének talán koronájaként a párizsi UNESCO-palota társtervezője. Talán. Mert Amerikában pompás-híres középületek, racionálisan pátoszos templomok és luxuriózusan ésszerű magánrezidenciák alkotója. Harmincnégyben, amikor megpróbált hazatelepedni, nem vette fel a magyar építészkamara. A hetvenes években - nyolcvanegyben halt meg New Yorkban - itthon műegyetemi díszdoktor lett; szó volt róla, hogy tervez a szülőhazájának, de csak szó maradt. A levelezés szerint felmerült egy reprezentatív középület, egy pécsi kórház, esetleg egy templom, egy pécsi múzeum lehetősége is - alighanem törvényszerű, hogy csupán felmerült.
A Ludwig mintegy nemzeti elégtételt szolgáltat ezzel a vendégkiállítással. A német Vitra Design Múzeum eszes és szép vándorgyűjteménye gondolatkörökhöz csoportosítva, lépésről lépésre bizonyítja be, hogy Breuer Marcellnek el kellett innen mennie ahhoz, hogy a világban Marcel Breuer lehessen. A kollekció bő válogatásban szemlélteti, hogy a szabályos és korrekt asztalossegéd-vizsgát tett Bauhaus-növendék már az acélcső felfedezése előtt a bútor, kivált az ülőbútor géniusza volt; hogy nem elkapkodva vonta be a Sommerfeld-ház referenciamunkájába már tizenkilenc éves korában Gropius. A faléc szék a maga komoly kettős csapolásaival, tiszta függőleges-vízszintes fegyelmével, ám a Bauhaus-doktrinériától messze távolodó, hívogató kényelmével remek a szó eredeti értelmében, amelynek sallangtalan otthonosságát, tüntető, de emberbarát egyszerűségét tökéletesítik a Nierendorf Galéria bútorai két évvel később, huszonhatban.
Papírforma szerint nincs egyhangúbb és érdektelenebb egy székkiállításnál. Hogy a Breueré ettől az élménytől megkímél, az a jól installált és jól elgondolt Vitra Design-produkción kívül a tárgyak kettősségének köszönhető. Van abban eleve valami ambivalensen megható és groteszk, ha merész, modern mozgalmak eredeti, mára viseltes darabjaival találkozik az ember - mást jelent a fa repedése, a huzat kitisztíthatatlan foltja egy biedermeier garnitúrán, mint egy Bauhaus-széken. Ám az utóbbi élménybe azonnal beúszik a történeti érték tudata, mindaz, amit a dizájn megalapozásáról, kezdeti csatavesztéseiről és későbbi győzelmeiről tudnunk adatott. Továbbá a mai érvényesség. Breuer kiállításán nem a híres-fenséges Vaszilij-szék az egyetlen, amelyet a mai posztmodern világban is vásárolunk (vásárolnánk), amelyet újragyártanak, és amelyet utánoznak és plagizálnak. Az életmű él.
Alighanem ez az élményük azoknak is, akik Breuer amerikai épületeinek a lakói, a használói, az istentiszteleteken részesei. Bármily maximálisan szolgáltató is ez ügyben a kiállítás (nagy makettek, alattuk kihúzható tervrajzok, fényképek és mozgóképek), erre az építészeti tárlatok lényege miatt csak következtethetünk. Azt azonban láthatjuk - szembe kell néznünk vele -, hogy ahhoz e hazáénál nagyobb gazdagság, szabadabb szellem és igen, építtetői önbecsülés kellett, hogy ez a világéletmű létrejöhessen. Ellenpróba: azok a kiváló modern építészek, akikkel egy darabig itthon együtt dolgozott. Molnár Farkas, Fischer, Janáky: akiknek itt inkább néhány villa, családi ház, mintsem OTI-bérház, Palatinus strandfürdő jutott.
Fájdalom.
