Tudni lehet, hogy Karnyónét nem neki szánták, nem az ő hangfajához illik, de ezt alig lehet észrevenni, anynyival erősebb az, amit ő ad a szerephez. Vagy amit elvesz: a komikumot. Nem vicces a történet: egy asszony szeret, és nem szeretik viszont. Ő csak ad, és tőle csak elvesznek, nem nevetjük halálra magunkat.

De nem ezzel kellene foglalkozni. Új a mű, meg kellene küzdeni érte, elszánni magunkat, hogy fölfedezzük benne a szépet meg az értelmet. Most meg nincs küzdés, minden nagyon természetesen jön. Az is, hogy az operabarát a taps után azt mondja: nagyon élvezzük a darabot, az is, hogy a jegyszedő azt meséli a szünetben, hogy majd Karnyóné áriáját kell megfigyelni, bejön valami barokkos alap, és fölötte, mint az Éj királynője, úgy énekel, és tényleg bejön a barokkos alap, nem is barokkos, hanem barokk, Dido búcsúja. De ez is természetes: Karnyóné Purcellt hallgat, és előtte Shakespeare-t idéz. Aztán meghal, pedig nem is mérget vett be, és egy barokk deus ex machina föltámasztja őt is és a többieket is, aztán még egy fordulattal Kuruzs Csokonaivá változik, és saját versét énekli a Tündérrel duettben, és meg se hökken az ember. Hogy mi az ok vagy a magyarázat, arról fogalmam sincs, de harmóniában van a darab önmagával, és harmóniában Ascher Tamás rendezésével, egyszerűen a mozgások, a jelenetek olyanok, amilyeneket a zene hív, na jó, még csak értelmezni kellett a darabot, nem újraértelmezni.

Egy új operánál persze az első és legfontosabb görcs az, hogy mi lesz belőle. Megérte-e megtanulni, színre vinni, hányszor fogják még játszani, de most ezt a zavart sem érezni. Mintha a mű maga sem alakult volna ki, legalábbis az előadási hagyományai biztosan nem, az nem logikus, hogy ugyanazt a szerepet vagy Gulyás Dénes énekli, vagy Mikó István, hogy tegnap a hatalmas hangú, ajtóstul házba jövő Wiedemann Bernadett a címszereplő, ma pedig a melankolikus Bátori Éva. De, ha jól értem, mindegy, ki énekel, csak énekeljen, Vajda János nem a jövőnek irt, hanem a jelennek, olyan sokidézetes, idézőjeles zenét komponált, amelyet most kell érteni, és elsőre is fölfogható, de érdemes többször hallgatni, megtalálni a közvetlen és közvetett fölmenőket, Purcellt és Bartókot, Mozartot és a népzenét, meg Ránki Györgyöt. Érdemes volt dolgozni vele, a címszereplő nagy szerep, klasszikusan nagy áriával, és van mellé két jó tenorszerep. Gerdesits Ferencet még soha nem hallottam ennyire a helyén, mint Tipp Toppként, Lipitlotty szerepében pedig Nyári Zoltán újra azt jelzi, hogy több van benne, mint amennyit megmutathat. Ami a jövőt illeti, a Karnyóné jövőjét, jó lenne, ha lenne. Önös érdekből mondom. Hogy látni lehessen jövőre is. Meg azután.