Azért nem lehet, mert a részt vevő szolgáltatók nem tudják a szolgáltatások és információk teljes skáláját nyújtani, nem is beszélve a fogyasztókról: ők ugyanis, folytatja a politikus, nem tudják az információk teljességét birtokolni, és ezért nem is tudják tudatosan eldönteni, melyik szolgáltatást vásárolják meg. A szomorú helyzet az egészségügy területén ugyanis az, hogy a beteg nem föltétlenül képes racionálisan gondolkodni saját egészségi állapotáról, és így nem tudja megítélni, hogy a számára nyújtott szolgáltatások közül melyik az, amelyik a legjobb neki. (Csaknem szó szerinti idézet.) Így hát piac nincs, és akkor verseny sincs, mert ennek alapvető feltételei hiányoznak.

Az ugyan nem világos, hogy a szolgáltatók miért ne tudnák a szolgáltatások és információk teljes skáláját nyújtani (vagy ha nem tudják, akkor miért nem lehet ezen a bajon segíteni), de fordítsuk figyelmünket a szegény betegekre. Többségük nem lévén orvos, elképzelhető, hogy tényleg nem tudják pontosan, mikor milyen kezelésre van szükségük; még az is lehet, hogy valóban elveszetten bolyonganak az egészségügy sűrűjében, és csakis a bölcs állami egészségbiztosító tudja őket a helyes útra vezetni.

A betegek nincsenek kellőképpen informálva, ezért nem lehetnek racionálisan döntő fogyasztók.

De lépjünk tovább: ugyanez áll az iskolát választó gyerekekre és szülőkre is. Ugyan, ki tudná előre megmondani, hogy hol lesz kedves a tanító néni, hol friss a büfében a zsömle, hol tartják meg az ének- és nyelvtanórákat is? Az önreklámozó bemutatkozásoknak kár volna bedőlni. Sőt még a középiskola vagy az egyetem is tiszta lutri. Nem is volna szabad a jelentkezőkre bízni a döntést, nincs, nem is lehet kellő információjuk, nem képesek racionálisan gondolkodni saját taníttatásuk kilátásairól, módszereiről, céljáról - szükség volna egy olyan szervre, amely a megfelelő irányba terelné őket.

És ugyanez áll a parlamenti választásokra is. Ugyan, hogyan is tudná a közgazdasághoz, mezőgazdasághoz, kultúrairányításhoz, energetikához, oktatásügyhöz mit sem értő (egyszerre mindehhez semmiképpen nem értő) lakos kiválasztani azt a pártot, amely megfelelően fogja őt képviselni a parlamentben? Tökéletes információs vákuumban mozog szegény, fogalma nincs, hogy melyik párt volna neki jó, nem racionálisan dönt; ez tehát semmiképpen nem nevezhető piacnak, nem is érdemes versenyezniük a pártoknak, a fogyasztó úgysem tud ésszerűen választani közülük. Elég volna egy párt, akkor nem jönne zavarba a tudatlan, információhiányos választópolgár.

Vagy ha ez mégsem lenne elég elegáns megoldás, talán fel lehetne osztani a polgárokat racionális döntéseket hozni képes és nem képes csoportokra (vagyoni állapot, intelligencia, szépség vagy foglalkozás, társadalmi állás alapján), és az előbbieknek legyen több-biztosítós egészségügy, szabad iskolaválasztás, többpártrendszer. A többiek pedig fogják be a szájukat, és tegyék a dolgukat.

A szerző irodalomtörténész

- Nemsokára lejár a parkolóórája, ketteske, ne felejtsen el bedobni megint egy százast!