A dalfesztivál euro-víziója - már ha a zene és a show minőségétől eltekintünk - szinte idillikus: ősellenség nemzetek és országok közönsége szavazott egymásra, bár még mindig viszonzatlan maradt némely gesztus. Akárhogy is, a szerb-ukrán-orosz dobogós felállás, meg a többi keleti “tarolása” az első tízben, nos, bizonyos megkötésekkel lehet akár a befogadás gesztusa is Európa (többi) részéről.

Vagy legalább annak aprócska jele, hogy egy bizonyos popkultúra közönsége hátat fordít egy másik bizonyos popkultúra közönségének. Aki járt az utóbbi években kelet-európai kocsmákban, hallhatta: hazafias, sőt soviniszta turbópop műdalok harsogták a saját nemzet bús-harcos dicsőségét Temesvártól Tiranáig, meg azon innen és túl is persze. Most viszont nem szavazhatott magára senki a többségi nemzetekből, annál inkább voksolhattak - szavaztak is - a kisebbségiek. Észtországi és ukrajnai oroszok, vajdasági magyarok például. Aprócska elégtétel, de ki a kicsit nem becsüli…

Az írek most sehol, korábban gyakran nyertek, ám egy ideje nincs nemzeti nagy bajuk, nekik már nem kell ilyen elégtétel. Viszont a szerb Imádságra nyilván vendégmunkások ezrei szavaztak, nekik nagyon is kellett végre valamilyen diadal. Lehet, hogy netán mégis hazafias balladára voksoltak, és akkor az iménti hátat fordítás elmélete sem igaz, könnyen pórul jár az, aki egy dalfesztivál alapján próbál politikai folyamatokat elemezni. Bár, aki emlékszik, tudja, milyen volt, amikor tíz évvel ’56 után először voksolhatott a magyar nép demokratikusan: a tévés Táncdalfesztivál alkalmából…

Ahol hiány van a demokráciából, a sikerből, a versengés tisztességéből és általában a szabadság normalitásából, ott bizony nagy érték egy kis demokratikus lehetőség, egy aprócska diadal-esély és egy picit is szabályos győzelem. Végső soron mindenki normális, demokratikus, korrektül versengő, és szomszédaival, sőt mindenkivel békésen együttműködő országban szeretne lenni. Ha azonban az illető keleti, akkor őt enyhén szólva kevésbé hagyják ilyennek lenni, sőt, gyakran ráfogják, hogy nem is akar, sőt nem is tud normális, azaz nyugati vagy európai lenni.

Ha másképp nem megy, legalább egy dalfesztivál szavazásakor megpróbálják - megpróbáljuk - bizonyítani, hogy de igen. A mi országunk és nemzetünk 1. jól énekel, 2. és értékeli másokban is, ha azok jól énekelnek. Helyünk van hát az európai kórusban.

Ha másképp nem megy, így üzennek (üzenünk).

Aprócska fintor: így üzenni kényszerű pótcselekvés, és ha célba jut esetleg, mindenkinek kínos egy kicsit. Vagy nagyon. Sikerélményt imitál egy nagy halom kudarcra. Illékony vigasz megoldások helyett zenés-táncos összejövetelből csinálni nemzeti és európai eseményt. Illő tisztelet minden résztvevőnek, de ez az egész nagyon gagyi, és nem csak dalfesztiválnak. Életérzésnek és európaiságnak: ha ez a csúcs, akkor ez a mélypont.

Füzes Oszkár
fuzeso@nepszabadsag.hu

Rúzsa Magdi Aprócska blues című dala:



Az első díjat elnyert szerb énekesnő, Marija Serifovic Molitva című dala:

Rúzsa Magdi, a közönség kedvence