A két gyönyörű műemlék, a Széchenyit idéző Lánchíd és az Arany János által "felavatott" Margit híd térdre rogyott a Dunába, de a tífuszos, élő csontvázak nekiálltak összeforrasztani a széttört várost. Először csak Árpád-házi Szent Margit szigetéig sikerült. Aki nem tudja, hogy azt is Manci hídnak nevezték, az nem pesti, vagy nem szereti eléggé Pestet. Rajongó szerelmesei ugyanis tudják. Azt is, hogy a Lánchidat minden éjszaka betolják az Alagútba aludni. Azt is, hogy Széchenyi István, amíg egyáltalán itt lakott, minden este átúszta a Dunát ott, az általa építtetett első állandó kőhíd mellett.

Nézem a Dunát, a Lánchíd irányába vadkacsa úszik. Ahol vadkacsa, ott él a víz. Ebben a vízben még halak is vannak. A Margit hídon túl pecáznak. Nem lehet valami jó íze az itt fogott márnának, de hiszek a Duna jövőjében. Lesz ez még egészségesebb is. Él, amíg hal van benne, kacsa rajta, sirály felette, meggyógyulhat még ez a víz. Fogok még fürödni benne. Beteg a Margit híd is, de megmentjük.

Nem érek békességben a metrótól a Dunáig. Óriási, árpádsávos zászló vet árnyékot anyám emlékére, ünnepi hangulatomra. Itt állt a Duna-parton, fiatalasszony volt, mézesheteit élte, mikor ott didergett a töltött puskacsövek előtt. És csoda történt. Légitámadás. A bátor és takarékos (az a cipő is jól jöhet még) árpádsávosok, akik halált megvető bátorsággal lőttek le fegyvertelen civileket, szaladtak a pincébe, anyám pedig életben maradt. Ha nincs az a légitámadás, e sorok írója meg sem született volna.

Ha az én apám lett volna az egyik akkori árpádsávos, vajon fölvenném-e a zászlaját? Keresném-e az ő igazságát? Akit esetleg utána az igazolóbizottság előtt elítéltek? A zsidók bosszújának tartanám-e a felszabadulást? A magyarok igazságát keresném-e Európa napján? Magyarellenesnek tartanám-e a győzelem napjának, Európa napjának megünneplését? Vagy Hitlert sírnám vissza, aki Észak-Erdélyt és a Felvidék egy részét visszaadta?

Most ők vannak kevesen, és mi sokan. Ismerősöket találok. Mécs Imre az első ismerős, akivel találkozom, régi barátok, kollégák, egy-egy híresség, Szili Katalint rajongják körül, aztán kisemberek, akik itt laknak a közelben, és most visszahódítják az ő szeretett Belvárosukat. Kedves aranyretriver hízeleg. Egy idős asszonynak fülébe súgom, mi történt anyámmal. Megsimogatja a karom. Kedves fiatal rendezők igazítanak útba a Zéró tolerancia kiáltványhoz, adnak kölcsön tollat. Egymásra mosolygunk boldogan. Öreg és fiatal, zsidó és nem zsidó, férfi és nő.

Két-három ember segítsége is kell a fáklyák meggyújtásához. Fúj a szél, esteledik. Kezemmel árnyékolom némely utamba eső fáklyát, nehogy kialudjon. Egymásra nézünk, ismerősök és ismeretlenek, szinte simogatjuk, úgy védjük egymás lángját.

Fölöttünk üvölt a gyűlölet. "Hazaárulók!" "Magyarellenesek!" Fáklyák égnek a Margit hídtól a Lánchídig, több ezer, több tízezer ember.

Csupa hazaáruló? Magyarellenes? Ilyen sokan lennénk? Gyurcsány beszédének lényege éppen az, hogy valamennyien magyarok vagyunk. Mi speciel olyan magyarok, akik nem gyújtogatnak, őrzik méltóságukat, de nem gyűlölik ellenséges honfitársaikat. A miniszterelnök felé tojások repülnek, de ezt már csak a tévé híradójából tudom meg. Szállnak a szavak a Duna fölött, a szolidaritásról, a nemzet egységéről.

"Ellentüntetők zavarták meg..."? Nem zavarták meg! Zavartak minket az ellentüntetők, de nem zavartak meg. Mi is szóltunk róluk néhány keresetlen szót, de nem kiabáltunk. Mi vagyunk többen. Mi voltunk többen. És főként: nekünk volt, nekünk van igazunk. Hazafelé tábla a "kommunista terrorról", miszerint "Isten megbocsáthat, a magyar nép soha". Tehát mi, fáklyavivők, mi vagyunk a rasszisták, a "magyarellenesek", sőt terroristák. Biztosan azok az igazi magyarok, akiket lefogtak, miközben gyártották a robbanóanyagot. Minket akartak fölrobbantani?

Ne is bocsássanak meg. Nem vétettünk ellenük semmit. Ebből az akárhány ezerből bárkiért tűzbe teszem a kezem. Nincs miért bocsánatot kérni. Számtalan tüntetésünk egyikén sem akartunk senki se bántani, megalázni, kiűzni, felakasztani, felrobbantani. Mégis győztünk. Lett rendszerváltás, kormányváltás, lett még állatvédelmi törvény is, és közülünk kerülnek ki azok is, akik megsürgetik a törvényt, hogy asszonyokat ne alázhassanak meg, hogy ne legyen minden hónapban halálos áldozata a "macsó virtusnak". Ezekből az ezrekből bármelyikkel találkoznék hazafelé menet a józsefvárosi utcán, nem kellene félnem, sőt... Ha elesnék, fölsegítene. Ha összeesnék, mentőt hívna.

Az árpádsávos arca előtt kendő.

- Miért takarja el az arcát? - fordul hozzám egy idős hölgy.

- Biztos nagyon csúnya.

Mi arcunk mellé még a nevünket is adjuk a Zéró tolerancia kiáltvány alá.

- Milyen jó együtt kiabálni a mieinkkel!

Ez volt a győzelem napja. A zavaros, bölcs és nagy Duna fölött most már mindig ott ég a mi ünnepi lángunk.