Engedjék meg, hogy innen a tepsiből, hideg fejjel gondolkodva (ami az intenzív mélyhűtés miatt nem is esik nagyon nehezemre) olyasvalaki is elmondja a véleményét, aki már lerótta élete utolsó vizitdíját. Nézzék el nekem, ha egy kicsit morbid lennék, de ennek az az oka, hogy a múlt héten hirtelen felszökött a mortalitásom.

A politika manapság név szerint tartja számon a reform áldozatait. A reform előtti egészségügy áldozatainak tíz- és százezrei szintén név szerint vannak nyilvántartva, de nem a politikában, hanem a temetőkben. A gyógyulás útja a beteg számára (hivatalos szóhasználattal élve, a betegút) ugyanis eddig is hihetetlenül bonyolult és nehéz labirintuson keresztül vezetett. Volt, akinek sikerült átjutnia, s volt, akinek nem. Most annyi történt, hogy átrendezték a labirintust. Átépítették az utakat s az akadályokat. Ezekből egyeseket kivettek, de raktak be a helyükre komiszabbakat is. Amíg nem sikerül újra kitaposni az ösvényeket, egészen biztosan nehezebb lesz átjutni a másik oldalra, ami alatt most nem a túlvilágot értem.

Innen a tepsiből nézve most önöknek, betegeknek az a legfontosabb feladatuk, hogy kiismerjék magukat az új helyzetben. Mi az, ami nem változott? Például az, hogy pénzzel most is sokkal könnyebb előre jutni. Ha van pénzed és fizetsz, akkor most is elkerülheted a felesleges bolyongást és várakozást a labirintus rossz szagú, tömött folyosóin. A pénz azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a gyors gyógyulásnak. Szerencse is kell hozzá.

Az Egészségbiztosítási Felügyelet közzétette a kórházak minőséglistáját (www.oep.hu), bár az intézmények nevét egyelőre kódokkal helyettesítette. Ebből kiderül, nagyon nem mindegy, hogy az ember hol kap például infarktust. Ha éppen egy szívügyi szakintézetbe viszi a mentő, akkor majdnem 90 százalékos eséllyel éli túl az első harminc napot, ha viszont egy városi kórházba, akkor már erősen 80 százalék alá csökken a túlélési valószínűség. Átlagosan. Mert ha például a V2 kóddal ellátott városi kórházba vet valakit rossz sorsa, akkor már csak 30 százalék esélye marad a túlélésre, és szép számmal vannak olyan helyek is, ahol nagyjából ugyanannyi a valószínűsége, hogy vagy meghal, vagy nem. Ha az embernek csak a hasa fáj mondjuk, akkor se mindegy, hová kerül: az F9-02 kódjelű intézmény belgyógyászati rehabilitációs osztályán például a halálozás 60 százalék feletti. A szakemberek persze erősen vitatkoznak azon, hogyan kell értelmezni a statisztikai adatokat, de innen, a tepsiből nézve ezek a dolgok részletkérdéseknek tűnnek.

A reformerek eredetileg úgy gondolták, hogy a túlélési esélyek maximalizálása érdekében az erőforrásokat azokra a helyekre csoportosítják át, ahol a legjobb minőségű gyógyítás lehetséges, és bezárják azokat az osztályokat, ahol rosszak az ellátás feltételei. Ezeknek a törekvéseknek nagy részét a politika utóbb szerencsésen megfúrta, úgyhogy továbbra is azt tanácsolhatjuk a kedves betegeknek, hogy legyenek mindig jó időben, jó helyen!

A minisztériumban azt mondják, jó úton halad a reform, bár akad egy-két zavaró homokszem a gépezetben. Úgy tetszik, ezek a homokszemek a betegek. (Isá por és homou vogymuk.) Dörömbölnek nekem a kollégák, hogy feltétlenül írjam meg, hányféle embertelen baromságot tapasztaltak, mire ide jutottak. Hely hiányában csak a szomszédomét mondom el: neki egy áprilisi rendelet értelmében a főorvos nem írhatta már fel kedvezményesen a korszerű és bevált, de drága gyógyszerét. Ehhez először be kellett bizonyítani, hogy a régi, generikus gyógyszerek az ő betegségénél nem válnak be. A bizonyítás menete a rendeletalkotó szerint az, hogy fel kell írni neki olcsóbb gyógyszert, és ha bizonyítottan romlik az állapota, csak akkor kaphatja megint a drágábbat. A bizonyítás sikerült, a kolléga itt fekszik mellettem, de egyelőre képtelen arra, hogy árnyalt véleményt fogalmazzon meg az egészségügyi reformról.

Kedves Emberek! Reformok jönnek, mennek, egekig hallatszik a csatazaj. Innen a tepsiből végül is egyetlen parancs az üzenet mindenkihez, pártállástól függetlenül: Túlélni!