Az iskola a modern társadalom találmánya, és azzal indul, hogy a közösségek gyorsan, hatékonyan szeretnék néhány olyan alapismeretre megtaníttatni gyerekeiket, amelyekben a kultúra gyors változásai miatt ők maguk is járatlanok. Megjelenik tehát a nádpálcás tanító és az engedetlen nebulók osztálya. A fizikai erőszak lehetősége biztosítja azt a bizonyos dominanciát, ami a majomféléknél a tanuláshoz szükséges. A szerény kezdet után az iskola gyorsan fejlődött, egyre többfélére akarták a gyerekeket megtanítani, és lassan a nádpálcás tanítókat is felváltották a kulturális dominanciával rendelkező művelt tanárok, akik tudását követni, másolni akarja a gyerek, akik vezetését az osztály elfogadja. Sajnos ez csak átmeneti állapotnak bizonyult, mert megváltozott az iskola funkciója.

Ma azt gondoljuk, hogy az iskola ad nevelést, pótolja a korai szocializáció hiányait, és persze megvalósítja annak a mérhetetlen sok és értelmetlen tudásanyagnak a hatékony átadását, amit az iskolaszervezők fontos tudásnak gondolnak. De valahogy ez a jól elgondolt funkció nem működik.

Az első probléma tulajdonképpen iskolán kívüli. Az ipari forradalom mesterségesen szétválasztotta a munkát és a családot a hatékonyság érdekében. A gyermek nem él dolgozó felnőttek közvetlen közelében, ahol a tanulása és a motivációja a legoptimálisabb lenne. A szülők, vagy legalábbis az apa, dolgoznak. Munkájuk általában olyan bonyolult, hogy még elmesélni sem tudják gyermekeiknek, mit csinálnak, amikor nincsenek együtt. Ez már önmagában is súlyos viselkedésbiológiai következményekkel jár, de tetézi az, hogy a dolgozó szülő csak szerény mértékben tud hozzájárulni a család közösséggé formálásához, még akkor is, ha egyáltalán van fogalma arról, hogy ehhez mit is kellene tennie. A gyermek a családban ritkán találja meg a normális szocializációjához szükséges feltételeket. Szeretetet, érzelmi stabilitást, állandó szülői figyelmet, minta, és példaadást számára domináns személyektől. A családok bomlanak, újra alakulnak, sok a gyermekét egyedül nevelő szülő. Az érzelemgazdag, harmonikus életet élő, konfliktusmentes közösség helyett a legjobb esetben is egyfajta szolgáltató intézménnyé torzul a család, ahol igyekeznek a gyerekek anyagi problémáit, táplálkozását, ruházkodását megoldani, és azt remélik, hogy a nevelést, a tudáselsajátítást majd az iskola oldja meg. Az alapok tehát hiányoznak. A gyerekek igen nagy arányban különböző viselkedési problémákkal kerülnek iskolába.

Fel van erre készülve az iskola?

Sajnos nincsen, a modern iskola célja a "tudásátadás", és nem a stabil, kiegyensúlyozott, motivált személyiség kialakítása, ami a 6-12 éves korosztály számára a legfontosabb lenne. Stabilis, érzelemgazdag, valódi közösség kellene, ahol a gyermek megkapja mindazokat az ingereket, amelyek szocializációjához szükségesek. A modern iskola nem ilyen. A modern iskola általában azt képzeli, hogy neki a már fegyelmezettre nevelt és a tanulásra motivált nebulóknak valamiféle racionális, hatékony "tudást" kell nyújtania, amit azok hátratett kezekkel szépen elsajátítanak.

A helyzetet nehezítik a hátrányos helyzetű családokból jövő "problémás" gyerekek, akik nem alkalmasak a falanszterszerű képzésre, akiknek először a családi szocializáció legkirívóbb hiányait kéne pótolni személyes, érzelemgazdag kapcsolatokban. A szegregáció véglegesíti a hátrányokat, és ezért elfogadhatatlan. Az erőszakolt integráció viszont felborítja az osztályok rendjét, és károsítja azokat, akik már alkalmasak az iskolai együttműködésre. Az egyetlen kielégítő megoldás az lenne, ha az osztálylétszámok a megszokottaknál jóval kisebbek lehetnének, mert akkor mindenkire jutna elegendő figyelem, sőt a "problémás" gyerekkel időnként külön is lehetne foglalkozni, beszélgetni vele, elvinni, esetleg egyedül, egy hosszabb sétára, kirándulásra. Egy megfelelő személyiségű nevelő ilyen helyzetben csodákat tehetne. Természetesen nemcsak a problémás gyermekkel van baj, hanem azzal is, hogy az iskolák többségében hiányoznak a kultúrát, kirándulást, közösségeket szervező szaktanárok, akiknek az a dolguk, hogy az osztályból közösséget szervezzenek. Pedig az az osztály, amely igazi közösség, könnyen megoldja néhány problémás gyerek befogadását.

Az iskolának tehát új utakra kéne térnie. Ezeket az új utakat szokták reformnak nevezni, ami persze rendszerint úgy valósul meg, hogy néhány kiragadott gondolat mentén erőszakot tesznek egy rendszeren, legyen az iskola vagy egészségügyi intézmény, ahelyett, hogy rendszerszemlélettel, a teljes helyzet és sokféle lehetőség figyelembevételével alakítanák ki a változtatásokat.

Csökkent és csökkenni fog a tanulók létszáma. Válasz a helyzetre: néhány tízezer tanár nyilván felesleges, elbocsátás, átképzés, költségcsökkentés. Remek. Az senkinek se jutott eszébe, hogy a csökkent létszám nagyszerű alkalom, hogy megvalósítsunk néhány olyan fontos dolgot, amelyet eddig anyagiak hiányában nem tudtunk. Nem a tanárok létszáma nagy, hanem a feladataik vannak rosszul strukturálva. A hagyományos osztályfunkciók mellett kellenek olyan szaktanárok is, akik a gyerekek személyes problémáival foglalkoznak, akik segítenek a szabadidőt értelmesen megszervezni, akik nyáron táborozni viszik a gyerekeket. Végre lenne alkalom a felemelkedésre. Végre valódi reform következhetne. És még nem is kellene hozzá külön pénz, hiszen a tanárok már ott vannak, csak az értelmes programok és a politikai belátás hiányzik még.