A betegség látható tünete: reformháború.

A reformtűrő képesség határain folyik már a küzdelem. A kavargó porból elő-előbukkanó harcosok szocialista és szabad demokrata dresszekben ismerhetők fel, de a hátország sokkal nagyobb mértékben érdekelt a történésekben, mint amennyire látszik.

Az ország reformkapacitása a tét. A koalíciós szakítópróba által kiváltott reccsenő-roppanó hangok, az általuk kiváltott érthető izgalom ugyanakkor tiszta politikai üggyé fokoznák le a történéseket.

Az egészségbiztosításról a múlt vasárnap Lovasberényben tartott koalíciós egyeztetés két hetet adott a megoldás keresésére, s utána - a szabad demokraták reményei szerint végső, a szocialisták törekvései alapján csak fontos - döntéseket kell hozni.

Távolról tekintve nem lehetne megérteni, mi okozza kormánykörökben az emiatti, jól érzékelhetően depresszív hangulatot. Erre készültek ugyanis. Eleve az egészségügyi reform volt a ciklus vezérterve. Ráadásul, ha valamihez, ehhez megvannak a nagyon erős európai hivatkozások. A német nagykoalíció arra az egészségügyi reformelkötelezettségre szerveződött, amit az előző ciklusban kormányzó pártok - választóikat igen kevéssé terhelve az ezzel kapcsolatos elképzeléseikkel - az újabb négy évre maguk számára elterveztek. Igaz, ez itt nálunk csak kis koalíció, nagy és ádázul reformidegen ellenféllel.

Ezzel együtt: a kormányzás első fél évében 5 törvény, 23 kormány- és 18 miniszteri rendelet lépett e területen hatályba. Alapvető változtatásokkal.

E körben a német átalakulással összeolvasva a nálunk történteket, csak úgy sorjáznak a rímek. Tízeurós vizitdíjat vezettek be Németországban, amit a háziorvosnál negyedévenként egyszer kell fizetni. Ha háziorvosi beutaló nélkül megy valaki szakorvoshoz, szintén tíz eurót kell fizetnie. A kórházi ügyelet egyszeri igénybevétele ennyibe kerül, amiként a fogorvosi ellátás is. A kórházi ellátás napi díja is körülbelül tíz euró, de ugyanúgy maximálva van, mint nálunk. A gyógyszerekre 2004-től tételenként öteurós minimális hozzájárulást írtak elő.

És szervezik át folyamatosan a több száz - igaz, zömében állami - egészségbiztosítót, nagykoalícióban.

Központi kapacitásleépítés viszont így természetesen nincs.

Nálunk ugyanezek az ügyek a legdurvább hatalmi konfrontációhoz vezetnek a jobboldal és a koalíciós erők között.

Franciaországban a jobboldali liberális Nicolas Sarkozy kifejezetten radikális - az állam szociális és egészségügyi elkötelezettségének csökkentését is ígérő - reformprogrammal nyert elnökválasztást.

Nálunk a jobboldali ellenzék az egészségügyből kiiktatná a piaci elemeket, erősen növelné az állam szerepét - mindent éppen fordítva tenne, mint saját térfelének európai példái.

Ettől azonban még igazuk is lehet. Ahogy az európai példákból kiindulva a koalíció pártjainak sem kellene egyre kétségbeesettebben egymásba gabalyodva huzakodni a következő tánclépésről.

Az európai példák figyelemre méltóak, de nem döntik el a pert. Az egészségügy az állami reformvilágnak az a tartománya ugyanis, amelynek nincsenek nemzetközileg érvényes szabályai.

Talán csak egy: a reformképesség, a reformkapacitások tisztelete. A jó kérdések, ebből következően a megfelelő diagnózis felállításának képessége. Ez után már mindenki a saját nyelvén beszél a betegeivel, pardon: a választókkal.

Ebbe azután belefér, hogy az egyébként a kalandvállalásig liberális Nagy-Britanniában az egészségügyi rendszer felfelé rendezett, döntően állami - az ezzel járó jó hosszú várólistákkal, orvoshiánnyal -, ami másfelől a magyar doktorok számára gyümölcsöző piacra lépési lehetőségeket is kínál. Hollandia viszont a maga végtelenül takarékos és racionális világával épp ellenkezőleg, versengő üzleti biztosítókat használ, csakis abban bízik, hogy ezek fogják meg az érthetően minden lehetségest megkövetelő lakosság és az egyre nagyobb tudást egyre drágábban kínáló orvoslás által közösen felfelé hajtott árakat, költségeket. (Hollandiában élő magyar ismerősöm nemrég szült: négyszer hívták fel előtte a biztosítótól, kérdezvén, továbbra is kórházban akar-e szülni, s ha igen, mégis, miért. Mert hogy úgy drágább nekik. Mindannyiszor azt felelte, hogy kórházban és csak. Ráhagyták, ott szült, de nehezen adták fel.)

Németország a maga rengeteg és versengő állami, szakmai és magánbiztosítójával egy harmadik, összetett képlet.

Egyik sem érvényesebb a másiknál. Mindegyikből lehet másolni. (Egy biztos: egy szál állami biztosító, mint most nálunk, inkább csak a volt szocialista országokban van, de még erre is lehet azt mondani: ez sem véletlen. Hátha jó oka van.)

A megfelelő időben a megfelelő kérdést kell feltenni ahhoz, hogy esély legyen az igaz válaszokra.

Melyek a mi legfontosabb kérdéseink? - immár minimum egy, de inkább két évtizede, hiszen azóta hullámzanak az új és új finanszírozási reformelképzelések, mindig azonos céllal: megfelelő kontrollmechanizmusokat, érdekeltségi rendszereket építeni egy még az optimális működés esetén is természetes és esetleges pazarlásra hajlamos rendszerbe.

El lehet-e fogadni közös kiindulópontnak azt, hogy a lakosság szörnyűséges egészségi állapotának megfelelő nagyságrendben nincs és nem is lehet elég pénz? Azt, hogy amennyi van, az pedig igazságtalanul oszlik el, a gazdag és a szegény egészségügy meghasonlása tehát nem fenyeget, hanem jelen van? Belátható-e, hogy eközben az orvosok halálra dolgozzák magukat, de becsületük csökken, s maguk egy végképp feudális-céhes önvédelmi csapatba szerveződve igyekeznek menteni azt, amiről maguk is tudják, hogy nem működik, de legalább ők uralják, akiket erre esküjük fel is hatalmaz? Külső erőt - a csak undorral kiejtett menedzser kifejezésbe sűrített lelketlen idegenséget - nem engednének a rendszerbe.

Felvethető-e további kiinduló pontnak, hogy a betegek származásnak, lakóhelynek, tehetőségnek, hálapénzképességnek és szerencsének való kiszolgáltatottsága ilyen körülmények között alig csillapítható, gyógyítására pedig végképp kevés az esély?

Hogy tehát nem a financiális kényszer tehát az első, hanem az emberi-társadalmi?

Ha mindez elfogadható kérdéssor, válaszolni kell rá.

Egy éve, a koalíciós szerződés aláírásakor ezt világosan látták a kormányon maradt erők.

Azóta jelentősen változott a helyzet. A társadalom és a politika reformkapacitásai csökkentek. Az új ciklus jórészt váratlan megszorításokkal, reálkereset-csökkenéssel indult. Az egészségügyi reform első lépései is ebbe a sorba keveredtek. Drágább gyógyszerek, vizitdíj, ápolási díj és társaik. Ezt az egyébként is nehezen kezelhető helyzetet egészen elvadította az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után szinte minden fórumán utcai szintre züllött közélet. Ha Franciaországra azt lehetett mondani a mostani választások előtt, hogy kialakult egy bizonyos - "kerül, amibe kerül, akkor is" - reforméhség, akkor nálunk éppen fordítva: reformundor érzékelhető. Jobbról reflexként, balról nyugalomvágyként.

Ezt részben a megszorítások, részben a kialakult helyzetre rájátszó Fidesz okozta. Számukra az egészségügy képlete is végletesen egyszerű: a piac, maga a halál. A kormányzat pedig a magukra hagyott magyar betegeket utcára tolva adja el klientúrájának a kórházakat. Megszűnt így az egészségügy - és még sok más terület - nyilvánvalóan szükséges átalakításáról folytatható egyeztetések minden termékeny fóruma. A rövid távú érdekeiket védő egészségügyi szakmai szervezetek a Fideszben erős politikai támogatást, az országos demonstrációs hangulatban fizikai bázist találva korántsem passzív rezisztenciát tanúsítanak. Egyre másra robbannak ki az olyan ügyek, amelyek mintegy demonstrálják, hogy reform egyenlő káosz, ki nem mondva pedig: minden úgy jó, ahogy van.

Meghal a mentőautóban Szentes felé egy Hódmezővásárhelyről elküldött beteg, az ügyeletes orvosnő bemondja - magnóra is rögzítve -, utasításba kapta, hogy ne nyúljon hozzá, tudja, hogy bűnbakot csinálnak majd belőle, s ebből mi lesz: az, hogy a reform a gyilkos.

Itt tartunk, amikor azt kell érzékelni, hogy a nagyobbik koalíciós párt reformelszántsága is ernyed. Népszerűségének csökkenésével együtt, attól nyilván nem függetlenül. Belső értékrendje szerint a szocialista párt végső soron arra volna, hogy nyugalmat teremtsen, de legalábbis nyugodt átmeneteket, ehhez képest azt kell látnia, hogy egy éve lázas az ország, s ők meg nem értenek szót az emberekkel. Persze, hogy leállnának. Levegőt vennének. Csakhogy a legfontosabb reformfronton - ugyanúgy, mint az előző ciklusban Magyar Bálint minisztersége idején az oktatásügyben -, most az egészségügy vonalán, nem ők harcolnak, hanem az SZDSZ. Kevéssé vigasztalhatja őket, hogy éppen Magyar Bálint harcai következtében a napokban tesztelhet az ország egy olyan érettségi/felvételi szisztémát, amely kiiktatta az egyetemre kerülés lehetőségei közül a klasszikusan magyar intézménynek tekintett protekciót, lényegében hozzáférhetetlen és igazságos rendszert hozva létre. Ez most nem megy át a kulisszákon.

A reformgyilkosozáshoz és a halálgyárhoz kiváló végszót adó több- (sőt magán-) biztosítós egészségügyi átalakítástól a szocialisták most megijedtek. Nem tudni, hogy milyen mértékben. Blokkolják-e a szabad demokratákat? Elmehet-e a vita odáig, hogy elkérik a tárcát, s adnak helyette bármit, csak ezt ne? Jelenleg mindezt a jelek szerint csak a pártelnök-kormányfővel szemben tehetnék meg. Ráadásul egyik párt sincs abban a helyzetben, hogy rendes koalíciós szakítást produkáljon, de ezen túl valószínűleg bármit megtennének az igazukért.

Az SZDSZ szerint értelmetlenné válna minden eddigi - sok fájdalmat okozó - átalakítás, ha nem rögzítik az eredményeket a biztosítási rendszer átalakításával. Akkor a kórházikapacitás-csökkentés meghatározó tétele lefogyasztható úgy, hogy a szocialista - vagy a nagyon agresszív ellenzéki városok - hónapról hónapra elintézik az állami OEP-pel egy-egy új szolgáltatás befogadását. Pillanatok alatt bejönne az ágyinfláció, felszámolná az eddigi megtakarítások eredményeit. Az is tény szerintük, hogy új tízmilliárdokat költségvetési forrásból most nem lehet az egészségügybe rakni, tehát ínség fenyeget a biztosítók friss pénze nélkül. De még nagyobb gond, hogy az unió ugyan zavarba ejtően bő fejlesztési forrásokat ígér, de csak akkor, ha legalább öt évre garantáljuk a működtetés forrását. Hogy tehetnénk ezt meg, ha nem veszünk ki a rendszerből elemeket? Ha nincs több-biztosítós szisztéma, a további ilyen lépéseket is a politikának kell megtennie, az ismert háborús légkörben. Lehet, hogy inkább hagynák veszni az uniós pénzeket, csak béke legyen?

A baloldal érvei egyszerűbbek: ha a biztosítási reformot elrontják, az éppen a választások idejére derül ki. Márpedig ennyire ellenséges politikai és szakmai közegben nehéz lesz nem úgy érezni, hogy minden el van rontva. Az eredmények pedig majd a következő ciklusban jönnek - a Fidesznek.

Nehezen vitatható.

És bizonyára lesz néhány egészségügyi népszavazás is. Ha addigra nyugalom van a szférában, az emberek talán nem mennek el. Ha éppen biztosítókhoz kell járniuk, hogy rendbe tegyék szétkallódott papírjaikat, ha új szabályokat kell tanulniuk öreg korukra, akár csak azért is, hogy végül maradjanak, ahol voltak, a régi OEP-nél, nagyobb eséllyel urnák elé hívhatók, mint egyébként.

Eközben Európa láthatóan reformlendületben van. Nálunk a reform (újjáalakulás!) belső kapacitásai apadnak.