Budapesten a kétezres évek elején nyitották meg a felújításra, bontásra váró bérházakban, egykori szerelőcsarnokokban kialakított romkocsmákat. Az elsők között találjuk a Kazinczy utcai Szimpla kertet, de a századelő meghatározó helye volt még a Csengery utcai Pótkulcs is. Aztán jött a többi: a Szimpla kiskert, a Tetthely, a Mumus, és a sorba tartozik az egykori autószerelő-műhelyből lett Király utcai Kuplung, a Sirály vagy a Tűzoltó utcában lévő, Tűzraktár (később -tér) is. Ezek a helyek nemcsak bisztrófunkciókat látnak el, hanem olykor igen értékes kulturális programoknak is helyet adnak, s a kiállítások, koncertek, performanszok, színházi előadások, fesztiválok legalább annyira részei egy-egy romkocsma identitásának, mint az eszemiszom. Arra is akad példa, hogy egy létesítményen belül személyileg és tulajdonjogilag is elkülönül a hasznot hozó kocsmáztatás, és a támogatásra szoruló kultúrhabzás.

Ez okozta a vesztét a Tűzoltó utcai, egykori orvosi műszergyártó épületében kialakított Tűzraktérnek is. Balla Zoltán, a helyet egykor működtető csoport tagja szerint a kultúraszolgáltatást irányító társaság a magántulajdonos által a helyre engedett vendéglátókkal rúgta össze a port, s végül ez vezetett a tavalyi költözéshez. Az ok: a szervezőknek nem voltak megfelelő jogosítványaik a vendéglátókkal szemben a hely arculatának kialakítására. Balláék új házat keresnek a kulturális központnak, ott azonban már jobban ügyelnek, nehogy egy harmadik személy profitorientált gondolkodása maga alá gyűrje a kultúrát.

A romkocsmák, romkultúrházak másik tipikus problémaforrása a kusza tulajdon-, illetve bérleti jogi helyzet lehet. Erre a Sirály esete világít rá: a helyiség per alatt áll, sőt a tulajdonos önkormányzat kiutalta a Városvédő Egyesületnek, így az elfoglalt Király utca 50.-ben lévő kulturális központot üzemeltetők hiába fordultak ideiglenes engedélyért a hivatalos szervekhez. Májusban ki kell költözniük - a pincéből legalábbis.

Adja magát a kérdés: hogyan juthatnának ténylegesen közös nevezőre a hagyományos városi kultúra őrzői, a köztulajdonos önkormányzat, illetve magánszemély, valamint a kvázi házfoglalók? Vályi Gábor kultúrakutató, a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológiai és Kommunikáció Tanszékének tanársegédje szerint, ha érdemi párbeszéd alakulna ki a hivatalos szervek és a kultúracsinálók között, könnyebb lenne dűlőre jutniuk. Egyelőre nem lát ilyen egyeztető fórumokat, mint ahogy átlátható szabályozást sem. Úgy érzi, hiányzik az ilyen helyekre aktívan építő önkormányzati kulturális és idegenforgalmi stratégia is. Pedig Budapest imázsának az értékes kulturális programokat kínáló romkocsmák/kultúrházak is nagyon jót tesznek/tennének. Mindenesetre jobbat, mint a trendi, például a Ráday utcában található kávézók, amelyek Barcelonától Philadelphiáig bárhol lehetnének, nincs bennük semmi speciális, csak Budapestre jellemző, falaik közül hiányzik a hely szelleme. A romkocsmákban olyan rendezvények, programok kapnak helyet, amelyek amúgy a kultúra hagyományos közegében nehezen találnának maguknak helyet - gondoljunk csak a tavaly a Tűzraktérben mandalát építő tibeti szerzetesekre, az ugyanott rendezett Tanya fesztiválra, a Kuplungbeli Lumen fotógaléria kiállításaira, vagy Takita Risa japán táncos-koreográfus Sirályban előadott performanszára. Az összes rendhagyó hepening felsorolásához újságoldalakra volna szükség, úgyhogy a listázás helyett a kultúrszomjas rebegjen inkább köszönömöt a nemtörődömségnek, a hányavetiségnek, amiért ez az egyedülálló kocsmakultúra kialakulhatott Magyarországon - véljük. - Illetve azoknak - helyesbít Vályi Gábor -, akik a lepattant épületekkel tudnak mit kezdeni, értékkel képesek megtölteni azokat.

A lepattantság egyébként néha tényleg nagyszerű jelenségeket képes kitermelni magából, példaként a Bronxból induló hiphop kultúrát említi: ha a városnegyed a hetvenes években nem olyan, amilyen, aligha alakul ki a később fiatalok millióit megszólító stílus.

Egy új világ a romokon.

Tûzraktér 2005: élet a romokon