Frontátvonulás
Megpróbálom magam most az olvasó helyzetébe képzelni: először egy kétértelmű címet lát építészetként fémjelezve, aztán lejjebb, a képen egy szimpatikusan kétféle házat. Nem lehet rögtön tudni, mi lesz ebből, de azért valahol mélyen mégis sejtheti: ez inkább példa lesz, mint ekézés. És a dolgok jelenlegi állása szerint a minősítés már tényleg legtöbbször a választásnál eldől. Látunk egy jó házat vagy olvasunk róla, és ha az több, mint egyszerűen csak működőképes, ha a hasznos funkciókból eredő szépsége önmagán túl is tanulságos lehet, már kiválasztásával is példát faragunk belőle. Utána már csak a gondosan megválogatott jelzők jönnek, meg a keresetlen vagy nem is olyan keresetlen szavak, de a lényeg eldőlt.
De mitől lesz jó ház egy ingatlanfejlesztésből valahol hátsó-Ferencvárosban? Ami a beruházóra tartozik, az a megtérülés, és legtöbbször itt meg is állunk; méghozzá a lehető leggyorsabb és legkisebb ráfordítással elérhető haszonnál, amelyből persze mi, kívülálló civilek kimaradunk - mert annyiban azért ez ránk is tartozik, hogy született valami, amire egyszerűen nem jó ránézni.
A szó jogi értelmében nem közterület az a telek sem, amelyen a Máriássy Ház áll. Mégis, ha valaki lepillant ide a Lágymányosi hídról, megakad a szeme rajta: van benne valami, amitől nem rosszabb, hanem jobb lehet a szájíze. Szándékosan fogalmazok ilyen nyakatekerten, mert Magyarországon nem ez az általános. A friss tulajdonos például, bár zsigeri reakcióként eltakaríthatta volna, mégsem pusztította el rögtön a telke egyik felén álló régi épületet, hanem fantáziát látott benne. Lehet, hogy költségesebbet, lehet, hogy költséghatékonyt, a régi borjúvásárcsarnok mindenesetre megmaradt, és most érdekes ellentétet alkot az új irodaépülettel. Más a színük, tömegük, stílusuk, alakjuk, mégis közük van egymáshoz, "reagálnak" egymásra, ami olyasmit jelenthet, hogy nem licitálnak, versengve nem lenyomni akarják a másikat, hanem inkább hozzátesznek a magukéból. A régi tükröződik az új üvegfelületén, az új az ugráló betoncsíkjaival rímel a régi szeszélyesen sokfelé hajló vonalaira.
Szóval, aki rájuk néz így, együtt, először valami izgalmas kettősséget érez meg. A Schüller Ferenc és csapata (Billing Tamás, Hoffmann Tamás, Kovács Balázs) által tervezett új tömb pedig még csak hozzátesz ehhez mozgalmas, áramkörös felületével. (Ezt egyébként később az épületbelsőben is többször visszaidézik, a padlótól a mosdók csempeborításáig.) A vízszintesen végigfutó betoncsíkok kiugranak az üveg síkjából, a felület csillogásában vékony árnyékcsíkokkal megerősített matt erővonalak vannak. Még mindig csak a kívülálló szemével nézzük: határozott karaktert adnak, a helyiek spagetticsíkoknak nevezik őket, ami még akkor is a határozott siker jele, ha bevallottan egy spanyol épület mintáját követik. Feltétlenül meg kell említeni az előkert ötletességét: a mélygarázs fény- és szellőzőablakai fölé olyan elforgatott rácsszerkezetek kerültek, amelyek leginkább egy konstruktivista szabadtéri szoborkiállításra emlékeztetnek - azért ez is jóval több a szükségszerűségek kiszolgálásánál.
És akkor még be sem léptünk. Igaz, innen már nem a kívülálló szempontjai számítanak, hanem azoké, akik benne dolgoznak. A régi csarnokban szűken elfért volna ugyan három szint is, de szerencsére csak kettő lett, felül egy világos és levegősen elegáns egybetérrel. Alul lehetne kissé magasabb, nekem ugyanis kissé nyomottnak tűnt a belmagasság, de a szélein így is szép fényeket enged be a fenti galériázás. Az ötszintes újban sem a szokásos - és kissé már unalmas - egy vagy több folyosóra felfűzött irodaház modellt választották. Az üvegfaltól övezve egylégterek, elegáns és kevésbé elegáns, különbejáratú irodák váltogatják egymást.
A Lágymányosi híd pesti hídfőjénél vagyunk, egy valahai ipari övezetben, közel a Lurdy Házhoz, egy autószalon és a Praktiker parkolóháza közé szorítva. És mégis, lehet ezt így is.
