Négy kérdést tettek fel az utca emberének: milyen információik vannak Iránról, mi a véleményük az országról, honnan tájékozódnak, és elmennének-e Iránba. Az interjúk közé archív felvételeket vágtak. A perzsa kultúra emlékeit tették a mai valóság mellé, a háború, az atomfegyver és a tömegmédiából beszerezhető ismeretek mellé.

Az alkotók egy este levetítették a félig kész művet a Mediawave fesztiválon. A közönségből egy New Yorki-i ember feltűnően idegesen reagált erre. Azt mondta, hogy a perzsa múlt képei nincsenek szerves kapcsolatban a mai konfliktusról szóló interjúkkal.

Látszólag igaza volt. Látszólag ez a film arról szól, hogy a médiából tájékozódó ember mennyire keveset tud egy konfliktusról, amelyből háború lehet a közeljövőben, és ennek semmi köze nincs az őskori szobrokhoz. De valójában ez a film nemcsak a nyugati média kritikája, hanem a konfliktus kritikája is, ennek a sötét kornak a bemutatása. És ehhez kellettek az évezredek óta bölcsen mosolygó szobrok.

Hosszasan beszélgettem Győrben a három alkotóval. Nariman Chaichi, Ali Zanganeh és Valerie Politis legfőképpen annak örülne, ha a világ nem csak a kormányukat látná, hanem őket is. Vannak ott is olyan emberek, mint mi, akik szeretnénk békében élni.

Érdemes a filmre rászánni tizenöt percet. (Az első félperc sötét, ez nem műszaki hiba, hanem ilyen a film.)

What have you heard about...?