Mert olyan ugyan van, hogy az ember két zsák vasoxid port, ugyanannyi műtrágyát, negyed mázsa káliumnitrátot, több bödönnyi ventillált kénport tárol otthon a kredencében a negyvenöt kiló kristálycukor mellett (anyám annak idején utóbbiból sokkal nagyobb készletet halmozott fel áremelések hírére), még az is előfordulhat, hogy szárítókötél helyett időzített gyújtózsinórt fűz a fregolijába, de már olyan nincsen, hogy a liftben el is dicsekedjen ezzel a legelső ismeretlen lakónak.

Márpedig a hírek szerint Csepelen ez történt. „Jól megcsináltuk, ma este robbantunk”, mondta a liftben egy huszonegy éves ellenálló a mobiltelefonjába a tőle húsz centire álló lakótárs füle hallatára, s nyilván – mert gyenge volt a térerő – eléggé tagoltan, majd másfél óra múlva nagyokat csodálkozott, amikor kommandósok törték rá az ajtót.

De az is lehet, hogy a jövő intellektuális Magyarországának záloga, a Tomcat nevű blogíró médiasztár szólta el magát a liftben, ám ez engem innét már nem nagyon érdekel. Megengedem, maga a világ se nélkülözi a slendriánságot: épp a csepeli eset napján tették közzé, hogy az Egyesült Államokban egy iszlamista terroristacsoport egy közönséges üzletbe adta be lemásolni a dzsihadista DVD-jét, és szintén csodálkozott, hogy pár óra múlva nem tudta bevenni a Fort Dixet; ami azonban ott „terroristák bakijaként" van kommentálva, az nálunk törvényszerű; Olsen és bandája már fel se tűnne a pesti utcákon.

Annak idején én úgy képzeltem, hogy a legnagyobb gazemberség is alapos felkészülést, munkát, fegyelmezettséget feltételez, sőt intellektuális teljesítményt, tehát, hogy a bűnnek is van kultúrája. Diákként az ember azt is megtervezte, s minden részletre erősen ügyelve, hogyan tegyen lekváros kenyeret a tanár székére, és ha hibázott, nagyon szégyellte magát.

Tomcat és társai ellenben már az eset után pár órával hősök lettek a vonatkozó honlapon, egyenesen mártírok, holott csak hülyék voltak, rettentően és véglegesen; tízéves fejjel ezeket az orrukba fűzött láncon vezettem volna akárhová, és jöttek volna, mint a barmok. Továbbá képzeljük el annak az országnak a jövőjét, amelynek szabadságharcosai, rendíthetetlen ellenállói ezerszám dobálják a tojást az ellenségre, de egyszer sem találnak; ez a nemzethalál, nem a multik. Itt már nemhogy az ellenállásnak, de a nagy ívben való beleszarásnak sincs intellektuális fedezete.

Hogy aztán ez abból fakad-e, hogy a munka- s a szellemi kultúra úgyis megszűnt létezni, és az intellektuális foglalatosság maximum háromszavas jelszavak óbégatásában merül ki, vagy pedig fordítva: ha hazaárulózással, meg mocskos-zsidózással hírképessé lehet válni, ebből következően hőssé, mártírrá, akkor minek fektessünk energiát bármiféle egyéb tevékenységbe – azt én nem tudom megmondani. Uj Péter havonta írja le ebben a lapban, hogy ez az ország nem tud pörköltöt főzni, szobát kifesteni, s nemhogy valami újat, jót kitalálni, de a megszokottat se rendesen megcsinálni.

Hogy mást ne mondjak, legutóbb lakásfelújítás után direkt nem a szemét multiknál, hanem becsületes magyar kisiparosnál vettem vécépapírtartót, ami fényes is, dizájnos is, viszont a mester nem sorjázta le a szélét, ennél fogva minden reggel összevagdalt tenyérrel jövök ki a budiból. Ami, mondjuk, csak engem érint, de az intézmények is Tomcat színvonalon működnek és gondolkodnak; jellemző, hogy rendőrségi körökben bravúrként emlegetik a csepeli bombagyártók lekapcsolását, pedig, ha speciel nincs egyetlen lakó se a liftben, vagy éppen süket, némileg másról szólnának a mai hírek.

A csepeli lakásban amúgy mellékkörülményként egy utazóbőröndben emberi csontokat is találtak, ám az illetékesek mindenkit megnyugtattak: a bordák és lábszárak nem Kádár János csontjai, úgyhogy aggodalomra semmi ok.