Egy darabig eltartott, amíg ezt felfogtam.

A csávó az előszobaszekrényen lévő kulcscsomóra hajtott, pontosan látta, hogy hol van, milyen messze van, és eszkábált egy kampót, ami éppen odáig ért.

Első döbbenetemben megkérdeztem, hogy ki az, erre elrohant.

A hetedik kerületben lakom, olyan házban, ahol már törtek fel lakást. De azt hiszem, hogy ezt a képet sosem fogom elfelejteni: a zseblámpát, és a kampót, ami a kulcscsomóért nyúl, miközben alszom.

Hallottam, amint kirohan a házból, bevágódik a lépcsőházi ajtó, de eszembe sem jutott, hogy utána menjek, vagy hogy kinézzek az erkélyen az utcára, vagy bármi. Csak álltam az előszobában és próbáltam felfogni, hogy mi történt.

Nézegettem az eszközét, amit ott felejtett: két hosszú léc volt vastag dróttal egymáshoz erősítve és a végén pedig egy vékony acélküllőből a kampó. Az egész legalább két méter hosszú. Rendesen felkészült az akcióra.

Arra gondoltam, hogy végre megtörtént az, amit annyiszor megálmodtam. Gyerekkorom óta vissza-visszatérő álmom az, hogy idegenek bejönnek a lakásba és elviszik a személyes dolgaimat. Ezt a kampót külön is megálmodtam már. Barátaim, szeretteim az ilyen álmaimat úgy kezelik, mint valami kis testi hibát, hát igen, folyton ezt álmodja - legyintenek, néha kiröhögnek, néha azt gondolják, hogy beteg vagyok.

Sokáig azt gondoltam, hogy súlyos bajomról tudósít ez az álom. De egy ideje már úgy érzem, hogy a világban uralkodó valódi állapotokra világít rá. Arra, hogy itt dzsungelharc van.

Ezt nappal valahogy egészen megszoktuk, jó erős zárakat veszünk és kész. De éjjel az ember azzal a szemmel néz a világra, mint a gyerek, akinek minden új, és ezzel így nézve ez nagyon súlyos gáz, ami itt van, a Földön. Nem csak az a tragikus, hogy lopnak, hanem hogy miért: egyrészt azért, mert ebből élnek, másrészt meg azért, mert sokan úgy gondolják, hülye, aki nem lop. Nappali világosságnál minden rendben van, de éjszaka, meg a színfalak mögött, az igazgatói irodákban és pártirodákban dzsungelharc folyik, és ha néha véletlenül fellebben a fátyol, kikerül egy hangfelvétel, akkor mindenki ordít a döbbenettől, mint a sakál.

Pedig mindannyian tudjuk például azt, hogy aki éjszaka bejön hozzád a lakásba, annak amúgy nem megy túl jól a sora. Tudjuk, hogy vannak rossz helyre született emberek, egész régiókat ül meg a reménytelenség pora, és hát azért lopnak, mert látják, hogy neked van, neki meg nincs.

Gyerekkoromban nem zártuk az ajtót éjszakára. Kertvárosban laktam, nem voltak betörések arrafelé. Persze a hetvenes években is volt bűnözés, de nem voltak hajléktalanok. Nem volt munkanélküli. Ez talán számít valamit, nem?

Reggel lementem a sarki közértbe, elmeséltem az ügyemet, ott mindenki elmeséli a magáét, hát azonnal felvilágosítottak, hogy szerencsém volt. Hogy a szomszédságban több olyan család van, ahová bementek éjjel, amíg aludtak.

Azért ez milyen?! Erre ébredni!

A közértes elmondta, hogy hozzá rendszeresen bejönnek kamaszok és teljesen nyíltan megpróbálnak annyi cuccot összeszedni, amennyit bírnak, aztán elrohannak. És néha meg a máshol lopott Unikumot, csokit hozzák neki, hogy vegye meg. A közértes többször elhajtotta őket a francba, amire az egyik srác azt mondta neki:

- Te szegényen fogsz meghalni, ha olyan hülye vagy, hogy nem veszed meg tőlünk az olcsó cuccot.

Na, erről van szó: hülye vagy, ha nem lopsz te is. Ez van itt, mifelénk.